Beszélgetés fajkihalásokról

képek: Nakamura Junichi

Ágai Ágnes: 

A folyamat

Amikor felismerte,
hogy ez a világ tulajdonképpen
gyönyörű (van, volt, lehetne),
akkor kezdte igazán sajnálni,
hogy az emberi faj,
ez a biológiai képződmény
noha életrevalónak látszik,
van neki etikája meg esztétikája,
poetikája meg genetikája,
el fog tűnni a Föld színéről,
mivel a Földnek már nem lesz színe,
az ember, többes számban: emberiség
kihal, ami jóval több, mint a meghalás,
véglegesebb és tragikusabb.

Ha az ember kiirtja önmagát
- ezt még egy faj sem tette saját magával -,
nagyobb veszteség lesz,
mint a dinók pusztulása,
azok legalább madarakká változtak,
de mivé változhat az ember,
többes számban: emberiség
a fejlődés grádicsán,
ha van grádics egyáltalán?
Szóval, amikor mindezt felismerte,
arcát kezébe temetve sírni kezdett,
miközben furcsa módon
felvillant a remény is,
hátha valami csoda folytán
(mert csodák csak a valóságban léteznek).
Mégsem!

shizoo:

A ciklus

Ott, az evolúciós ágbog legtetején 

látod: ez a mi nézőpontunk helye.

A csúcspont. A mindennek a teteje.

Lebilincselő érzet innen lenézni minden mást.

Ez vagyunk, lételméletek és részvét

ellenére, ez a lenézés az alattunk elterülő

Föld-rajzra. Színén millió felismert, katalogizált,

rendszerbe rakott hasznos és káros

(a mi szempontunkból nézve szétválasztott)

a tér tíz irányában keresztül-kasul burjánzó élet rajza. 

De ami eltűnhet: csak a mi osztályunk, törzsünk életrajza. 

A földszín nem tűnik el, ha leradírozzuk róla 

a jelenlegi rajzot. Nem mi rajzoltuk, sőt, mi magunk is rajzolt

egymást kergető filmfigurák - de úgymond kiemelkedtünk

a tudattal. Kezünk olajsár-nyoma látszik a rajzon -

aztán a radírral (úgy véljük) minden lejön. Merthogy mi biztosan

s velünk (talán) kiürül az emlős-osztályterem

és kidől fűrészelt törzsünk, a gerincesek törzse.

De a mélyebb rétegekhez szerintem nem fér a radír.

És egyre inkább úgy gondolom, hogy

a dínók is magukat irtották ki - hogy a tudat

grádicsára állva ágáltak ők is, belefirkáltak

a létbe, ahogy mi. Nem tudhatjuk, hogy tette-e

már ezt egy faj magával! Látod, ez is mélységesen önző

kivagyiságunk nézőpontjának szép rajza; kivételességünké,

hogy mi vagyunk az evolúció csúcsán: hogy mi megtehetjük

és mi egyedül. Madárrá változott közülük néhány apró,

túlélni képes mindenevő? Talán majd a patkányok is

szárnyat növesztenek, miután (utánunk) kiürül az ég.

Látod - nem értünk egyet. Az élet nincs

veszélyben, csak az életünk. Sirass nyugodtan.

Szerintem nincs remény. Nekünk legalábbis.

Bár titokban én is azt remélem,tévedek. 

És mi túléljük a magunkra idézett

következő, nagy fajpusztulást. Legyen ez bármekkora

ellentmondás - ami történik majd, hívhassuk úgy, hogy

kegyelem.