Versüzenet Turi Tímeának

Turi Tímea:
A dolgok, amiről nem beszélünk
                                          recenziós epigonvers


Először egy képen, amin napszemüvegben
kérte ki magának.
Nőnézőpont rejtett anapesztusa. Pont.
A címlapinterjú magaslatából
is teljesen elmesélhetetlen a történet
ami nővé tesz.
Az anyaság nem oka, hanem következménye.
Egy bezárt szoba, amelyben nincs titok.

De van. Mint a mindig győző élők
a temetetlen múltban.
Valahol lenyomatot hagy
ez a nemiség, olyan lábnyom.
Mint a mindig győző halottak
hibátlan emléke. A nő: emlék.

És varázslat. Nem óv meg,
de megkísérli. Felnőtt, időközben
néha szégyelli, hiszen
annyian nem. Már érti: a vasárnap
ajándék. Amikor új gyerekek jönnek,
hogy a régiek felbukjanak a felnőttkor felszínére.

Ezek a te sorsaid. Sorról sorra.
Ahogy benne vendégeskedem, csak
épp annyival kiszámíthatatlanabbul
amennyi férfi voltomból következik.
Ha már így alakult, hogy igenis
van a soroknak, a sorsoknak neme.

Boldognak kell elképzelnünk őket.
A dolgokat, amikről így sem beszélsz.

gyújt, gyullad

füstöt öblöget

aki játszik a tűzzel -

torok tüzével

*

szavak gyúlása

ajkon mintha füst - égő

dohánymorzsalék

*

a láncdohányos

folytonos szenvedélye

a rettegésé

*

van, hogy nem elég

a szó helyett a szájból

bodorodó füst

*

ki szóval nem gyújt

begyullad. torkán égi

a gyávasága.

Manduladal

pusztít továbbra fonnyaszt
torkomban búvó csonkod
            ki nem lélegzett füstbe forgatott
            orromon szivárgó mondatok -

volt önpusztító gyermek
gyúló gócot nevelget
            vágott csonkolt nem dúdolt zene
            mintha nyeldekelve vérzene

karistos reggel úsztat
egy éjjel több megúsztad
            nyelés nyelésre volnál bárha kés
            cukorka méz tüneti kezelés

ha mint a slejm betölt ez
nem bírod ki üvöltesz
            artikulált fájdalom helyett
            akit ma érsz kimetszed a helyed -



pusztít továbbra fonnyaszt
torkomban búvó csonkom
             mígnem indulat nélkül kiejtem

karistos reggel úsztam
jégkásakarmú dzsúzban
             így túl nem éhülök a puszta sejten

volt önpusztító sejtfal
gyúló gócot nevelt fel
             így élét nem nyeri el a kilégző

amíg nyelvet nem ölt és
elfonnyad az üvöltés
             véglegét be nem szívja a végső

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (24.)

manóföldön a labirintus

az élet része és egy

játéké, amit így hívnak: 

ki hova ér haza.

kiterjedés szerint pont ott van, ahol -

nem rejtőzik mert nyilvánvalóan

vak vagy rá.

kétféle fény lakja, nemcsak ősszel

a sárkány tiszteletére rendezett 

ünnepélyen -

mindkét fényforrás természetes:

a nap és a láva.

manóföldön jobban látszik az út fel

 ahol más irányt él az anyag.

az ezer ösvény játékos felfelé folyása 

látszik a tervezett csomópontok

szabványa helyett -

hiszen manóföldön senki nem siet

egyszer - így vagy úgy -

úgyis felér.

a manóföldi egyensúly

az ottmaradás a vanban opció -

amíg rá nem unnak a manók

ott maradnak a vanban.

nem őket figyelmeztetik a 

tollukat hullató madarak

de a léptéket jól mutatja a toll

hogy mekkorák a ráérős

manóléptek.

a manónyár is labirintus

hattyúhajókon megejtett nyaralás

a víz idegen közegén.

a manó szabályozza a kalandot

nem az adrenalin hajtja

hanem a csodálkozás -

hiszem minden kanyar után

másképp állnak a fűszálak.

ha mégis félrehúzod a drapériát

két világ találkozásának ligetében

rálátsz a béketárgyalásra

ahova örökre meghívták a tündéreket.

a háború tart bár

időtlen idők óta a béketárgyalás

állapotában.

egymás kedvéért mérik a telő időt

pont ezért láthatsz rá mégis

sietséged ellenére

mért idő loholó rabja.

ha egyszer félrehúzod

bumfordi valódnak nyithatnak egy 

privát bejáratot.

de jól gondold meg.

manóföldön mások a szabályok

és a te bőröd nem bírja

egy percig sem a lávát. 

Receptúra

mankó nélkül
legyező nélkül
kesztyű kalap és nyuszi nélkül
tekintet nélkül

szelek nélkül
levelek nélkül
képek hullása nélkül
kompromisszum nélkül

emlékek nélkül
illúziók nélkül
óhajok hídja nélkül
provokáció nélkül

bomlás nélkül
bontás nélkül
az éden sárkányai nélkül
farok nélkül

forgácsok nélkül
szálkák nélkül
forma és formátlanság nélkül
kiáradás nélkül

fuldoklás nélkül
rémület nélkül
eufória nélkül
bőröd illatérzete nélkül


szavak nélkül.


megáll egyensúlyozva
ütő hőségben fagyban
ha színpadon sem színpadon
figyel

körüle borzong
róla válik el
szeméből fénylik
a másik

idővel időben
ítélve hagyva
vágyhullatásban
eszköztelenül

kilélegezve
belélegezve
belefeledkezve
magáról feledkezve

maradéktalan
vételben adásban
léptében is állva
mozdulatlan szállva

félig teli és
félig üres
ha hozzád ér
tehozzád ér


a hallgatása.

Sort hullató őszi tanka

fotó: Sárosi Ervin

Előbb árnyék hull

*

Holdfényben szélfuvalom

*

Test-árnyékhullás

*

Levél kergeti, pördül

*

Leér, egyesül. Így is?

elérem

most egy tisztább cipőnyit lépek
mint ami a lábamon van.
egy akkora rúdugrást, hogy szinte
látszik tőle a rúd a kezemben.
egy egész szélre valót szólok most,
hogy végre nekem fúj.
egy egész rézfúvós zenekarnyi
rumtarumtatata rumtarumtatatatát.

most átugrom ezt a pocsolyát.
egy konténerszállító húz alattam
legókockapaca.
muslincaaprócska delfinek úsznak
a játékorra előtt és látom
a csicsergésüket
ahogy tovaterjed a víz alatt minden
irányba, a fenékig a delfinének.
belelógatom a lábam
bizsereg a lábujjaim között a
delfinnevetés.

most ott vagyok az óperencián túl
is. pedig csak egy tisztább
cipőnyit léptem.
terpeszben állok, alattam az egész
purparlé. ha úgy nézem
felsandítva csak úgy, mintha át
a szomszéd ház konyhaablakáig -
egy laza mozdulattal elérem
a csillagod.

dehogy rontom el! büszke vagyok rád
hogy idáig húztad a hosszabbítót
nem is látszik, és
rákötötted Paksot és
most világít a csillagod.

most egy tisztább cipőnyit lépek
veled egészen az ünnepig.

Coleridge Kubla kánja - avagy a szentségtörés

Samuel Taylor Coleridge

Kubla kán 

Kubla kán tündérpalotát

építtetett Xanaduban,

hol roppant barlangokon át

örök éjbe veti magát

az Alph, a szent folyam.

Mérföldnyi jó földet tizet

gyorsan torony s fal övezett:

s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb

tündöklő kertek és kanyar patak;

ott sötét erdők, vének, mint a domb,

öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen

a mélybe milyen hasadék szakadt!

Micsoda vad hely! Démon-kedvesét sem

siratja szentebb, iszonyúbb vidéken

elhagyott nő a sápadt hold alatt!

S e szakadékból, forrva, zakatolva,

mintha a föld gyors lélegzete volna,

hatalmas forrás lüktetett elő:

torkából, mint felugró jégeső

vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,

ívben repült a sok nagy szirtdarab:

s táncos sziklákkal együtt így okádta

a folyót a kút örök robbanása.

Öt mérföldet átkanyarodva szállt a

szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,

aztán elérte a barlangokat

s leviharzott a halott óceánba:

s e messzi zajból Kubla ősatyák

szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz

lenge tornyát a vizen

és egy zene volt a forrás

és a barlang, egy ütem.

Ritka müvészet, ihlet és csoda:

jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,

látomás lehetett:

Abesszinia lánya volt,

Abora hegyéről dalolt

s cimbalmot pengetett.

Zendülne csak szivemben

még egyszer a dala,

oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,

hogy felépítném csupa

muzsikából azt a szép

fénydómot! A jégtermeket!

S mind látná, aki hallana,

s „Vigyázzatok!” kiáltana,

„Szeme villám! haja libeg!

Hármas kört reá elébb,

s csukja szemünk szent borzalom,

mert mézen élt, mézharmaton,

s itta a Menyország tejét…

                                   (ford.: Szabó Lőrinc)

…ilyen határon táncolt ő

a dalba csordult test leánya

izzó folyó ajkán ha száll

a dal, a szívem markoló

s milyen ajakról…  ó, a szó:

tűztestet rejt csipkés ruhája -

de arcán mint két jégopál

fagybarlang, villan két szeme:

izzó folyó ajkán, ha száll

közben a lelked méri le!

Hármas kör se védi azt, kit

tekintetével eltalál!

Abora hegyéről dalolva

érted ég, érted haragszik…

Ilyen határon épített

Kubla kán tündérpalotát

Xanadu fénylő határait

s barlangjegét karolta át

magába vonva színeit

a fal, a sziklaszélre hányt

szép csipkesor. Mintha a táj

kitett szép lélegző lány-nyakát

körbetáncolná a kéklő

égig érő nyakék: a sziklaékkő.

és udvarain szökőkutak,

a csobbanó víz és kő zenél,

a szikla bőre húsa vékony

vize mintha jég, folyékony

jéglávakút az udvaron,

jegétől izzó kék acél,

örökkön nyíló fák, körül,

hisz ily erőtől menekül

el északra a tél -

De ó, csak öt mérföldnyi szent folyó

az Alph, kirobbanástól míg mélybe zuhan!

Két vad hely, mély völgy, démonsirató  

szoros között áramlik ó, a szent folyam,

közötte terül el Kubla tündérpalotája

Xanadu tavaszfény ingó ligetei mind;

a fénydómok függőkertek és a vén fenyérek,

gyermekei adakozó Föld lélegzetének

mintha elfogyó kő pazarló lakomája

sírná: „mentsétek meg lelkeink”.

S ami dallam volt, megpuhított távol

forrásból zene - mintha a palotából,

karcsú tornyaiból rezgett volna ki –

közelről keserves siratóének,

mint amikor oszló démonkedvesének

énekel utolsó panaszt valaki.

Messzi zajból hall ki a felkent

- mint Kubla is - vérharci zajt;

idő fen ellenükre fegyvert

követ omlasztó vihart,

s ah, viaskodnak a percek

a felgyűrt szikla mint tolul;

szépre vésett csipkeformák

repedeznek mind alul,

míg bástya omlik, s tornya hull

s alattomos kúszó indák

az emlékét is befonják –

s mint ki végképp kialudt

már meg se leled Xanadut.

Ismertem egy lányt valaha,

bőrét prédára tette –

Abesszínia lánya volt

Abora hegyéről dalolt

de itt, a messzi északon

nem égett nap felette.

Mégis, varázsa úgy lobog

mintha még mézharmatot

kortyolnék édes szűk kehelyből –

zendül dalában újra feltör

az Alph, a zajgó szent folyam

mint egykor, Xanaduban!

Létre kitett túlzásaink, ah,

sziklatűre, és homokra,

hullámtarajra, sarki jégre

rakott gyönyör és mind mivégre!

Létre húzott szép romokra

repkény kúszik, elemésztett

tilalmas kis percöröklét

mint kiperdülő homokszem:

hull ha lét szorítja öklét!

Úgy elomlik úgy ereszt,

ahogy formát és dalt veszít

idővel minden női test.

S Kubla kán mind tudta ezt,

Hogy holt anyag és változik.

Mégis - palotát rakatott,

hol az Alph, a szent folyam kanyarog,

s egy pillanatnyi lelket álmodott

ki démont gyászol, és egy lány dalát –

oly élesen, hogy átkozta, ki látta,

csukott szemmel Hármas körbe zárva

vetette magából a világ.

De a pillanatnak örökül adott

öröklétet, meg nem ragadott

megragadhatatlan csodapalotát

azóta is látja, aki lát

ha egy lány – akár ha Abesszíniából

önmagát a dalra téve fel

élet urának, örök Kubla kánnak

vagy csak úgy dúdolva önmagának

- bár meg nem mondaná ki hallja

hogyan kerül az érzés a dalba -

a szent Alph forrásának énekel.

                                             shizoo

Zen fotók: Nakmura Junichi (16.)

azt hinnéd: öreg

deszkagát, benőtt dugó,

hibajavítás

*

telő hold éget

lyukat páracsíkos ég

éjsötétjébe

Zen fotók: Sárosi Ervin (8.)

gyászbeszél a szél

helyett az ágak ívén

csorduló folyó

Beszélgetés, méltatlan párbeszédkísérlet

Csajka Gábor Cyprian

Magyarország

(néhány változat)

1

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Marék százas szög, egy hely, egy eszme,

valahány elgázolt kisróka teste,

holdfény a trágár keréknyomokon?

Már nem tudom, és sohase tudtam.

Valahol voltam, beszéltem, aludtam

magammal, mással; adódik mindig

valami máshol. Valaki mindig.

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Legelső csinált matéria, nyersebb,

állóbb s állandóbb a csámpázó versek

nyomainál a monitoron?

Már nem tudom. És örökre mindegy

az is, hogy az “örökre” hol van.

Otthon se voltál, otthon se voltam.

Ha intenél, még visszainthetek.

shizoo

Ugyanott

1

mi szerettél volna mindig ugyanaz

zsebbenelfér firkált eszme halmaza

notesz keréknyom esőkelő útpép

ma se úgy. vagy úgyse ér ma se haza -

nem tudom. kitántorgás. a zsebben elfér.

valahol lennünk. mindigek ugyanott.

valahol voltál beszéltél aludtál

voltál minekek sohák és ugyanok.

örökké voltál mindig ugyanaz

hiába feltett kérdés. hiába ima.

állóbb állandóbb de legfőképp nyersebb

nyomot hiába hagyó vesszőhiba.

nem tudom de fáj a szavaid

helyén villódzó monitorbeteg

villódzás. hogy örökre hiába

lesném szigorú  tekintetedet.

2

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Marék százas szög, egy hely, egy eszme,

valahány elgázolt kisróka teste,

holdfény a trágár keréknyomokon?

Se köztársaság, se nemzet, se nép,

se államhatár, se pénz, se útlevél,

három kölyök, ki mélán mendegél,

s körülöttük a szemhatárig senki.

Talán ennyi sem, talán csak ennyi:

egy világon túli nyárdélután

forrósága a fakó klottgatyán,

s hogy élni: szeretni s szeretve lenni.

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Fölcsapó fémkarok és kerítések,

s a birtokok közt embernyi rések

civakodnak egy fél üveg boron.

2

mi szerettél volna sose ugyanaz

az ugyanazban. plakátvékony ázó

forgó kerékre tekeredett zászló

gyászodon nevettek elgázolt vigasz

nem ugyanazok de ugyanúgy urak

pöffeszkedésben nem hagynak soha békén

három kölök ténfereg a tekinteted élén

határ üres zseb nincs náluk elég

s mégse alattuk. a nyár is odaég

akár a bőrük feketére kozmál

de ölelnek tisztábbak a kosznál

fejük felett terül akkora ég -

sose volnál uratlan örökké ugyanaz

botrány létet kizáró magánterület

három kölök - viseled a tekintetüket

három rés a rendszer befalaz.

3

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Marék százas szög, egy hely, egy eszme,

valahány elgázolt kisróka teste,

holdfény a trágár keréknyomokon?

Aprópénz tócsái az asztalon.

Egy üres csésze kávékarimája

óbégat fanyar ízeket a szájba;

fortélyos félelmemben elmosom.

Mi voltál volna: mindegy. Nem tudom.

A lassú, aljas emberirtást látva,

miképp feleznek életre s halálra,

vénséges jövődet én már most unom.

Semmilyen vagy, és semmi. Egyedül,

magadat magaddal eltemetve,

mint aki félig már el van esve,

s fél teste győztessé menekül.

3

mi szerettél volna mindig ugyanaz

nemigazodásig szalámivég

hóvég becsönget soha nem elég

kotyogós másodszor fő a zacc

vénséges jövőt örökké itt maradsz

pempőpampogását úgy unó értelem

örökké volnál másképp. hogyha nem:

leginkább így nem lennél ugyanaz.

nem vagy örökké. ahogy a keret

a végleg annyi és a véglegények

örök álom és az örök lényeg

hagymázálompára a Duna felett -

úgy semmilyen vagy semmi. bármelyik

ugyanúgy önmagát temeti. a szó

ha csak önmagával osztható

 a sírkövön is csak éktelenkedik.

4

mi voltál volna örökké nem tudom

marék százas szög egy hely egy eszme

valahány elgázolt kisróka teste 

holdfény a trágár keréknyomokon

már nem tudom és sohase tudtam

valahol voltam beszéltem aludtam

magammal mással      adódik mindig

valami máshol      valami mindig

mi voltál volna örökké nem tudom

látható fűszálak képtelen magány

fecskefészek az idő homlokán

aprópénz tócsái az asztalon

már nem tudom       és örökre mindegy

az is hogy az „örökre” hol van

én egy öregasszony két lába voltam

és jártam a földön        és vittem a hazám

4

mi szerettél volna nem tudom

plakátmagány és kidőlt pléhedény

eltaposott kis piszkosszürke lény

kerék a sívó holdsütött nyomon

mi szeretnék azt se. csak azt: az itt

ahol beszélek alszom szeretek

megszívlelt szívvel akár a gyerek

ez a máskor nincs. nem változik.

mi szeretett volna - ha csak úgy belép

csak lenni mintha versben benne

bőr beszéde tapintható manna

ugyanott mindig mintha nem zuhanna -

bármi volna lenne ez az ország

ugyanaz magozza még ma is a torzsát

foghatod tatárra muszkára törökre

fájdalmasan egy fél     egyféle örökre.

holnap mindig

holnap mindig se minden kellene
a minden zakatol és félresiklik és
hiába van -
foltozott kis hit kering a pónin
fogod magad kering menekül és
fogom magam

ez még nem minden nem is kellene
elrontottál mindent minden tegnap
akárcsak én -
és mindenki, érted, mindenki látta
mindent érted hagyjál mondom hagylak
tekintetén

minden minket bámul holnap mindig
mikor mikor kis seblukas hitek
foltozott -
nem volt az nem lesz mindig minden
hogy ne mutasd nekem se senkinek
ha elhozod

holnap mindig se minden kellene
legalábbis nekem elég hogy kering
a pillanat -
foltozott kis lét kering a pónin
fogja viszi holnap mindig hiteink
magam magad

Közfelháborító

forrás: Index

ki onnan néz le
mintha törvénytarajról
permetezne ránk -

kire nem fröccsen vissza

azzal nézessünk örvényt

Vissza a jövőbe

Fogadj be újra utca, régi könyvek,
a két keréken újra kétlaki,
ha nem nyílik a karrierlétra ki
hát szívre nem - de mozdulatra könnyed;

vagy mondom így: az utca megszokott,
tán nem harap - s a sárgult lapra könnyebb
alap rakódik hogyha régi könyved
csukja rám magát - öreg kokott;

elbír a csenddel, amit valaki
belém diktált - akár ha látva könnyet
a fájdalmaddal szívem elfogod

könnyebben bírom így e dallamot,
két történetbe egyként nyílva ki:
fogadj be újra utca, régi könyvek.

antibi-narkotikumon

Én okosabb vagyok annál, hogy kortárs irodalmat
lapozgassak a lázhoz - doszt elegem van a hagymáz-
túladagolásból; szétizzadt testüregek fel-
telt súlyától dögnehezen csak klassziku-
sokra olvad a lélek: gyógyulatot hamarabb lel.
Nem kell kortárs - mert a betegség ótvar, inficiált, gyűlt
vérrögeit jól egyberagasztja tüdőleg; a mocska
halva halásig fullaszt, pláne ha jó. Okosabb már,
én okosabb vagyok annál, hogy ezen állapotomban
kézbe vegyek jól altesten harapó éh teli tárát.
Józan vágy - ha akár avítt ideák lakta - ruháit
így csavarom ma magamra ha jégvizesen kell
majd lejjebb vigye hőm. Verset se - a vers szét
fragmentálja a lelket, mákonytest-cipeléshez
verset sem - okosan kell olvasmányt beizélni,
hogyha beteg vagy. Legjobb a vad mítosz ilyenkor,
kőből nőtt, mesei, szóval a sorsa kötözte erős dühe, míg ágy-
adba kötöz (sorsod) a betegség. Tükröd a mítosz
és tükre az azt övező tág levegő is a kék ég
fényes, egészségben szabadon járt égi vadonja.
Tükröd a forma, mind ami még tart mexalenen és
                                                            antibi-narkotikumon.

Hátaztán (4.)

megadott szavak: tetőcserép, rojt, kávé, zseblámpa, taurin, technokol, nyelvtannáci, infrastruktúra, földelés, luxus



azt játszom, hogy nem vagyok sehol,
                                 nem ragadok, tubusból buggyant száradt technokol
azt játszom, hogy kávé vagyok ezen a murin
                                 ahol nem koffein a divat, hanem a taurin
azt játszom, hogy én a földelés vagyok és nálatok
                                 sem rajtam keresztül vezetik el a fölös áramot
azt játszom, hogy tetőcserép égetett tenyere
                                 véd, nem rozsdás falevél esőtől pörgése le
azt játszom, hogy nem vagyok fogoly ez csak egy túra
                                 ahol a vándorlástól természetesen kopik el az infrastruktúra
azt játszom, hogy az éhség luxus, akár a szomjam
                                 a némaságot ha kísérsz teljes komolysággal nyomjam
azt játszom, hogy csak talán a mondataim játszi
                                 szavaim nem tetszenek s te csak egy jámbor nyelvtannáci -
azt játszom, hogy zseblámpa vagyok, nem fogyott ki nem még
                                 csak befelé villog azt hiszem én is leginkább csak befelé mennék
azt játszom, hogy fordítva rojtos, stílusosan szakadt világban élek én -
                                 föld ess felém föld ess felém ó ess végre óvó öleddel föld felém

Utolsó látogatás

nincs szó benned erre.
lassan lükteti el a nap
az éberség éhét.
aludj. ma tartalak.

nem rajtad múlik
a gyógyulás. nem akarat amúgy.
eldönti a sejtek rutinja.
aludj. aludj.

egyszer reggel lesz.
lehet. hogy éppen este.
lázadó sejted mintha
egy másik ember teste.

nélküled lesz ott. ahol.
s te nélküle. kilökődik belőled a szó.
kiköltözik vénádból
mint csöpögő infúzió.

nincs szó benned erre.
nekem sincs rá szavam.
csak nézem. ahogy csöpp. csöpp.
megtart. míg tart ami van.

egyszer reggel lesz
lassú lüktetés. amolyan minden egyben.
reggel talán megfürödhetek
a tekintetedben.

Összesöpört levelek*

szedje fel az ősz

avarba göngyölt csendjét

pőre ág kezed

*három nap falevél-verseit próbáltam összesöpörni, köszönöm mindenkinek a gondolatébresztést

Példa

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2014/11/pelda.html

elengedést

tanulnál? nézd: az őszi levél

hogy szakad el...

Ferdítés őszi levelekkel

                                                Torma Cauli Lászlónak

Ashibiki no

yama no momiji wo

utsushite wa

aki wa sugu tomo

katami naramashi

              Taigu Ryokan (1758-1831) 

A hegyormokról,

Összeszedem a juharleveleket

Amelyek itt hevernek-

Ha elmúlik az ősz,

Ezek emlékek lesznek?

              Gáncs Nikolasz fordítása

juharlevelet

gyűjtök a hegytetőkről

hullt heverőket -

idő havától az ősz
mementójává lesznek?

               shizoo ferdítése

Semmi, csend, levelek

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2014/11/nem-ved-meg-minket.html

a csend nem semmi -

tekintetedben lüktet

a hulló levél

*

hallgatsz. hallgatok

szél zörget körülöttünk

lélegző csendet

*

angyalszárnyadon

ősszel elhullt levelek

zörejpihéje

Abdai anzix (slamverzió)

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e... értik-e? értik? 
Érzik a vonszolt szó csend-nehezült közeit?

És aki érti, maga is írja füzetbe 
e furcsuló kor förtelmeit?
Ha szerteszórnák rossz szilánkjait -
Hogyha tört
cserépként egyszer ellepi a föld
és bomlásában nem tart már formát, 
hordozza őt nedvektől és földtől
málló, szemetes
lapokon az a notesz?

Mert hátha keresik majd,
várnák, kapaszkodva a reménybe
a vész után a férje, sarja, felesége -
írja noteszbe maga is a világot
formátlanul, ha többre nem telik -
Hogyha végül akad, ki a gödröt kiássa,
könnyen menjen az azonosítása?

Hiszen félelmetes ez a kor -
látszik az embergéptestek,
veszésre érlelt létezésfelesleg
alján, hogy gyűlik megint a gáz
a mérgezett -
mocsárból, mint iszap alól
szivárog fel ha kiszabadul
a gyűlölet.

Vésse füzetbe a szót, aki
öröklétnek üzenne, s nem a múltba?
Formátlanul, ha nem tanulta,
ha nem jutott szájába kurta 
erős ige - hát dagályosan, fecsegve
írja, csak írja igazát az egekbe -
írja noteszbe a tapasztalt, beteg 
förtelmeket?

Minek?

Ő nem a förtelmeket írta - az idő
pengett benne versbe konokul,
mint megfeszített hegedűhúr
míg pattan.

A forma állandó volt benne - most szakadtan,
korunk mélyén örökre mozdulatlan
csak ez a hiány van. Se húr, se forma.
Nem tűz ez. Csak a korma.

Őt pengette, ellene feszült benne a lélek
a formátlanság kísértetének.
Megtartotta. Nemcsak mert szerette.
Mint bombázórajok húznak el felette
azóta az emlékező évek;
azt írta: ellenükre élek -
úgy tűnik, bennünk is ellenünkre él.

Formált emlékhelyét 
csaknem mindegy, mi zúzta szét:
vele annál nagyobb gyalázat
már nem eshet, mint ami akkor.

Forma és emlékhely - 
elpusztít ez a vak kor. 

Mindegy, hogy részeg ösztön
vagy a világ megférgesülése,
a föld alól megint a föld fölé törő
elvakult erő -

nem vele esik a gyalázat, hanem velünk
történik, az, ami.
Mi nem tudunk megint méltóbban -
másképp hangzani:
úgy, mit akit veszteség ért. 
Mint aki gyászol
mint aki létét kiszegezné a világból,
s formálva rajta, enyhet adóul,
alvó táborok felett 
hagyná kibomlani az emlékeket.

Enélkül forma és emlékhely
formaság és gazzal benőtt törött
kő. 

A sejtek mélyén
méregként gyűlő sejtelem -
ha ölni visznek terelt tömegben
maradjak inkább jeltelen.

Mert velünk annál nagyobb gyalázat
már nem eshet. Mint amire máig
nincsen magyarázat.


Felejtsen el a nyálát csorgató, ha elpusztít. 
Ne őrizzen se emlék, sem varázslat. 

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (23.)

épül gyönyörű katedrálisunk
egyaránt tied az enyém
fejünk fölött a felhők igen de
alattunk ott lejt nyeremény
az új út ahol megindul a tájba
a kettőnk hibrid rácsodálkozása

megtartó íveket ácsol mit te
és én hozzátehet
egymás anyagából mit csak ér
egymáshoz gyúr két emlékezet
fejünk felett felhők viharrügyét
elnézve sebaj
ha az alázat elé rakjuk a gyét

hiszen már az már közös tetőzet
előbb utóbb ornamentikát
lopsz csenek le tőled
gyönyörű ez hidd el híd
két irány két felekezet hogy
mondjam két hit között
eső után majd e tákolt közöshöz
lesz csak közöm közöd

és persze két izmos oszlopcsokor
között a rés minthogyha öled
termékeny tájad csábító közében
farkincás hímmag lakom veled
lejtő jövőnk felé a tájba sikló
öröm izgalma hogy a házőrzőnk
farka a csikló -

előttünk belső és külső távlatok
egyszerre nyílnak
én díszítem szerszámaimmal
és te adsz gumikacsát a házőrző
krokodilnak
épül gyönyörű katedrálisunk
kád is van benne télre kályhazug
aki azt mondja összeomlik
mind hazug

létem pénteke

                      alkalmi vers a szofisztika állásáról

kép innen

messze még a létem pénteke
így remélem -
a reggelnek amolyan szerdai érzete
van, persze csalóka...
téged a szemérem
hallgattat el, nem mondatja erre
hogy a szádban a csókom íze már
úgy ragad, mint szombati nyalóka?
én vén szamár...

jó ez, hogy messze még a péntek...
ma persze az van.
koincidencia az őszi tavaszban
amit a lelkem delirál
és elizél -
merthogy te még jóformán keddi lány
vagy - jó, legyen: szerda hajnali -
rácsodálkozásig mégis inkább az én
virtuális derekam képes
hajlani

csodálkozom. talán ezért
érzem messze Pénteket -
nem létszükséglet: szigeten rekedt
Robinsonomnak már van Tímeája
vele telik...
meg a gyakrabban-kéne-látni-sok baráttal
elég zsúfolt magányos sziget ez:
létem beengedik
s besomfordál - akár a kéretlen madárdal
jó pár szigetcsoport dallamába árnyal
ha eltűrik - vasárnap reggelig

messze még a péntek, így remélem -
őszöm nyilvánvaló csütörtökén
ami pont péntekre esik
ez így poén.
nektek is ilyen ébredéseket
ilyen köszöntött zajos szigeteket
egyszóval ilyen pénteket
kívánok én.

intim

a megnövelt távolság
jó. ahogyan rálátsz.
szem közti pihék. óvatlan
kitépésre váró gizgazok
az arcodon - legalábbis úgy
bánsz velük. szemközt a
tükörrel és mégsem magad
látod. hanem a szépséghibát.
amit annak ítélsz. saját
kertedben gyomlálsz és
az érdeklődésed a kertészé
akivé lettél. arckertészet -
mondanám. de nem mondom.
hiányzik kertedből a nárcisz.
a valódi nárcisz. nem csodálod
magad. nem bánom.
nekem elég ha én

ha én
csodálhatlak.

Árnyékszárnyak

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2014/11/masrol.html

hiányzol néha.
nem rajtad múlik, a lényemből fakad.
összefirkált papírból ragasztok
              magamnak addig szárnyakat.
papírszárnyat.
néha hiányzol te és az árnyad
ahogy együtt mélységet adtok a nyárnak.

én is hiányzom?
a kérdés, aki nem teszi fel magát?
aki félig sem - vagy mégis egészen
       inkább az árnyékoddal saját?
papírszárny reszket.
árnyék - akár a levelük vesztett
mementók, ágbogsors-keresztek.

tél jön. hiányzol.
a hideg élesétől feneketlen mélységű firkák
őriznek. és én hiába kívánom
                  ne hagyd így. a kedvemért írd át
szárnyam - a levésbe.
hátha valódi. csapdos. árnyékrepülése
árnyékod nélkül is. hátha emel
                                          a szédülése.

Hangminták (15.)

senkit nem szabad leírni -
aki nem táj, vagy vereség,
vagy áfa

*

talpra! de tényleg ott
a monitor előtt 4D-s élmények várnak
talpra adj esélyt a januári
virtuális nyárnak

*

dugni be áram jó lesz

*

a pokol addig tart amíg
élvezed, ha
kínzod önmagad -

addig befogad
magadra
kényszerít -
             a tartalmaid

a pokol; addig tart
amíg.

*

galambom, kibírod?
galambom, megleszel?
to be or not to becám

*

az is zenész aki a más zenére rá zen-él
de az örökké fiatal konkrétan azt jelenti:
már nem él

*

mi lesz, ha kirúgják alólad a
virtusámlit?

milyen derült

kiderül, milyen

mondta az albán bajszú maffiózó
álmomban az alteregómnak,
miközben fél kézzel könnyedén
mintha nem nyolcvan kiló izmot -
visszafogta a kutyáját

igen, valójában ettől rettegek
hogy kiderülök, milyen

szégyenvilágok rendszeres szörföse,
látszatok és érintések
összeegyeztethetetlen
ellentmondását feloldásában álmodó
gyilkosa, visszafogott kutyája

derül ki rólam, milyenek

ezek a delíriumok hajnalban
ezek az alteregók ezek a nagy bajszos
belső csöndek, melyekben
az értelem alszik és elszabadulnak -

milyen derült

az alvó kívülről, nem látod
miféle háborút álmodik,
milyen erőszak stádiumát a
másik testen vagy a magáén
szégyenvilágok sejtfalaiban

igen, valójában ettől rettegek
hogy kiderül, milyen -

akkor inkább a köd

Egy napra rá

a gyász néma
a felejtés fecsegtet

a csendjét
nem viseled el

ahogy feledkezel

ahogy kisajdul
a sejtekből az emlék

nem jut eszedbe - s
nem viseled a csendjét

nem jut eszedbe
sejtekből az emlék

a gyász néma
a felejtés fecseg

hullat morzsamódra
szétszórt perceket

Zen fotók: Sárosi Ervin (7.)

                                                                               

az őszöd éljük.

verőfényeddel együtt

öregedve meg.

*

Fodor Ákos:

Énekek Éneke

Egyszerre szeretnék meghalni Veled

shizoo:

népdal

élni egyszerre. 

ugyanabban a szélben

mint a levelek.