Zen-fotók: Nakamura Junichi (17.)

hidegben minden

lefolyásunk egymás mellett
dermed csenddé

*

(évnapom önkény

jégcsapra fagyott (vi-)csorgás -

mégis: hiszem...

*

...csepp-dallá olvasztó
Boldog Új Évet kíván

az a vékony!)

Közös vers a Princípiumról

                                                himnusz Ms. Littlewood kisasszony szavaival




egy fekete lyuk.
egy negatív lenyomat.
a hiány, aki
megszületik
amikor megszületik az
öntőforma.

nincs benne semmi, érted?
csak a van
amikor üres.

a kiáradó legyennel kiáradó
legyek.
ez nem a teremtés
mert az valami.

nem valami, hanem
az ellentéte.

egy tojástartó
amiben nincs tojás
bezárt csoda
feltörhető titok -
csak az éhség a tojásra.

nincs benned bezárt fény
csak az éhség
a bezárt fényre.

egy fekete lyuk vagy
az atomanyaghéj
elektronpályáinak
tojástartójában.

ezért tiéd mindenki
aki él.
mert aki él
éhes.

nem a semmi
hanem a hiány.
világ hiánya

lélek.

Beszélgetés pirosról, feketéről

Rafael Olbinski képe

Fekete Anna:
Álmodozás (5.)

Régen a pirosat szerettem, gyümölcsben, húsban,
csak a pirosat, igen. Első szeretőim rabszolgák
voltak, talán a fiatalságomé, de ki emlékszik a nevükre?
De félelemszagot hagy a sok szerelem; verseket írok,
későn fekszem, korán kelek – a veszély és a tenger
a foglalkozásom lett. Pedig megúsztam számtalan átkelést,
húztam magam után cirkálót, bárkát, vitorlást, hogy a legvégén,
az álomtalan hajnal legtisztább percében gratuláljak a kapitánynak:
úgy… de úgy dobogott a szívem… Néha belegabalyodom
mások mondataiba… megfelelek, meghajolok,
kezemet nyújtom az évszázadoknak és más fenséges uraknak.
Múlik az idő, pedig nem szabadna, múlik, hiszen nem szabadna.
És már látom a piros mélyén a feketét.

shizoo:

Hajnalban

Régen azt hittem, gyümölcs vagy, vagy hús, pedig 

óceán. Igen. Nekem legalábbis a nyolc-tíz hetes

rabszolga-idő szorongása után (hol van már a fiatalság

névtelen élményfalása, amikor a rettegés is csak egy

foglalkozás) téged is meg kell úsznom. Hogy ne akarjak 

végképp belefulladni az öledbe. Látom a szemeden, hogy

tudod, mikor nem nyeltél el mégsem, hogy a legvégén,

az álomtalan hajnal legtisztább percében a gyávaságomhoz

gratulálsz. Holott legfeljebb kidobnátok a sikátorba a madámmal...

évszázados gyakorlat. Amikor fizetek, szirének lánya,

ezért teszem, mert bár látod bennem a jövendő évszázadok

fuldoklásának feketéjét, életben hagytál. Múlik, és szabad.

Még nem jutunk... még nem jutottunk... eh! Tölts újra. Fenékig.

Beszélgetés, méltatlan (3.)

                                                         hard-kier. hátrahagyott versek

                                                         néha úgy érzem, mégis magyarázatra szorul, 
                                                         mit és miért csinálok; 
                                                         nem átírás, vagy pontosítás ez, 
                                                         hanem a magam tükre, 
                                                         ha az övébe nézek



Csajka Gábor Cyprian

3.

nem felejtettem el semmit, még
az eltartó gyávaságaidat is
szeretem, tiszta, józan hasadon
a kaszabolást; téged egy százéves
csecsemő hágdos, én a vén
halál lányát nyalom
ki-ki a maga bőrén át forgat
odavaló szennyet
szorgalmat; "vagy még?"
vagyok



shizoo

3.

ha eszembe jutsz, legtöbbször
nem nézek oda; feszélyez a
ragaszkodásod a kettőnk egyforma
balesetéhez; nem tudom ki
nyal beléd; a szádba, szádra bizony-
nyal nem veszel; lehet, a férgek
ótvarát borzongod a bőröm alá
oda való szennyem
ha eszedbe jutok és nem
nézel félre



(ingyen haiku:)

"vagy még?" vagyok. a
kérdés, amit és sosem 
tennék fel neki.

Karácsonyi hangminták (17.)

gyönyörű rendbe így ragadsz
máshonnan nézel máshogyan
látszik onnan - mintha díszlet

*

fényképeken az elmúlt
karácsonyok szellemét -
rögzítenélek, illanó

*

egy pillanat gazdagságában
örökre laksz -

amíg emlékszem rád.

*

bár minden nap tartana
ez a pillanat - a mohó gyerek
nem tartana veled

mohó idő

*

szalámiszürke reggelek
nem látszó keltéje helyett
a ragyogás

*

most nem éreztem hogy az idő
velünk ünnepelne -
mintha kiesett volna ez a pár
naptárlap a várakozásból.

*

hiányoztál az ünnepből

a hétköznapból
máshogyan hiányzol

Zen fotók: Sashegyi József (16.)

teremtő, termő,

látvány és látó - sejtbe

szüremlő fény vagy

Beszélgetés, méltatlan (2.)

                                                    hard-kier. hátrahagyott versek.


Csajka Gábor Cyprian

12

Ajándék minden perc éjszaka:
a fogínyvér édessége, cellám
kipucolt banyaszája, kívül a vak
ég. Eleven fagy rázza ki belőlem
a gondot, elválaszt, véd a
kényszerbeszédtől. Lepke árnyéka
rándít a falakon, idegeken.
Mint egy haldokló tolmács. Még
egyszer bele a húsba: még egyszer
bele a húsba.



shizoo

2

A vénasszony négyszer ötször
is felriaszt. Vagy a hólyagom.
Felfújt az égboltcellatárs elfogyó
szikárságához képest. Szóel-
hájasodásig. A gond zsíromba
gyúrja a hasonló ízű füstöt.
A kint sötétje nem zabál húst
hússal és savanyú paprikát. Még
egyszer: én zabálok húst hússal és
savanyú paprikát.

Születésnapodra

Ma reggel a varjak a
galambokkal kötelék-repültek.

Nem láttam még ilyet. Ahogy reggel
a varjak nekiindulnak a mezőnek
a város langyosából. A hazatérést
láttam számtalanszor, a károgás-eget,
de a kivonulást soha. Szétesőbb.
Nem látszik a raj - a családok látszanak
kivándorolni az ételért.

A galambok meg - ahogy szokták
csak úgy örültek a reggelnek.
Ahogy a kis halál összegyűlt szorongását
kinyújtózzák a szárnyaikból.
Ilyenkor látszik, a repülés a lételemük - nem a
kolduló morzsáért totyogás. Szinte
felzuhantak a tíz emelet fölé, hogy aztán
egymást kergetve, hullámvasutazva
pörögjenek az ébredésbe.

Ma egy leszakadó varjúadag vágott
közéjük, bumfordin, károgva, szurtos nagyfiúk
a homokozóba. A varjú nem
eszik galambot (csak ha döglött). Ez a
három krakéler mégis eljátszotta a vadászatot.
egészen a hetedik emeletig magasságot
vesztve károgtak bele a szétrebbenő
rajba.

Tág és veszélytelen gomolygás volt -
s akkor láttam, hogy az otthonom
(egyébként idegesítően sokszor párkányra
és egyebekre szaró) békeszimbólum-csokra
egy rövidet azért távrepült a három
gyászhuszárral. Felszabadultan együtt
légibemutatóztak a házak között
háton és orsóban pörögve.

Ma reggel a galambok a
varjakkal kötelék-repültek.
Ma este megszületsz.

Zen fotók: Stekovics Gáspár (4.)

dermedt monokróm

táj-hullám alszik bele

az alkonyatba

Leküzdése

Majd ha leveted a ráncolódó bőrt
mint a kígyó - kibújsz a nehéz múltból.
Amolyan vedlésnek képzeled
a tényleg magad mögött hagyott
repedező fénytelen hártyák
dilemmák és elszalasztások májfoltozta
rétegének. Amiből távozol.

Vagy úgy is képzeled ahogy
a báb egyszer csak meghasad - és
ami kibújik belőle: a folyomány
egyfajta többlettel terhes. Ez lehet a
repülés, a látás, a szépség képessége -
Úgy is képzeled hogy e folyomány
vissza se néz. Úgy veti le.

Majd ha a kultúrád istenének fia
megint megszületik az áldozatra.
Érted és mindenkiért. Micsoda
nagyképűség ez az ösztönös különbség-
tétel! Te és a világ. E két jól
megkülönböztethető entitás
vedlene. Kibújna a nehéz múltból.

Azaz: az ítélet alól. Igen. Így
eshet, hogy te, aki láttad a fényt
nem is egy reggel megszületni
a másik - a világ - szemében
időnként egy olyan kultúrába vágysz
ahol vedlés helyett egyszerűen
és automatikusan újradobhatsz.

Akár egyetlen életen belül. A kerék
kötözött sonkájaként ott ahol
nem fogyasztanak ilyesmit.
Persze ez sem választás kérdése -
úgyhogy vedleni szeretnél, áldozni
vagy legalább e féregállapotból
amely téged zabál előre lárva
végre bebábozódni.

Zen fotók: Sárosi Ervin (9.)

szögek közé jön

aki születésétől

nem védi magát -

mondja a kóró. kérdi

a lét: az öleléstől?

Vetületei

                                               Csobánka Zsuzsának

Úgy vetülsz, mint az árnyék.
Ha vízbe lóg. Ahogy az árnyék vizes lesz.
Szirteken zuhan túl hátunk mögött a nap.
Karok, körök napok és évritmusok tartanak
egy csenddel töltött revolvert a szívedhez.
Az árnyékod, árnyékom, ahogy vetülünk, ablak és ajtó
vetemedőben. Ha belépünk rajta majd
más élt kap a tenger, ívet a dagály
más határt a part.

Úgy vetülsz, mint a pusztulás.

A málló vakolat. Szemben, a lövések járta házon.

Golyónyomok csipkézik míves keretben ablakod -

mint idegennek, hiába magyarázom

a beesési szögét. Hogyan lakott

az épület, a régi csattanásokban hogyan lakott.

Hogy múlik el és mégsem, mint egy 

láthatóan nem változó 

halmazállapot.

Úgy vetülsz, mint a hajlamok.

Az árnyéktánc. Ahogy árnyékhajad lobog.

Naplemente és pusztulás szelében,

egy folytonosság fojtó igézetében

rajzolnék rólad szavakkal egyfajta vázlatot.

Olyat, amin látszik az idő is. Ahogy vetülünk, ablak és ajtó

vetemedőben. Ha belépünk rajta majd

nem látszik, ki volt közülünk

a vadász, a vad, a hajtó.

Tanácsok öröm idejére

AZ a kép, a Zorba, a görög című filmből*

"...táncolni kell, uram,

a zene majd csak megjön

valahonnan..."

ne törjön ritmust

ha a tánchoz, mit rég jársz

megjön a zene

*Nikosz Kazantzakisz történetét annak idején görög-amerikai koprodukcióban vitték filmre. Így lehetett a leggörögebb görög megformálója Anthony Quinn. Csodálatosan csinálta: a részletekben hűtlenül, az egészében hűen.

itt minden zene.

dallamot élsz magad is.

ha táncolsz - hát úgy.

Zen fotók: Stekovics Gáspár (3.)

Léthé

múlása nyomán

fénymosta határok

egymásba simulnak

*

hulláma nyomán
fény rajzolta határod
is elmosódik

Rácsodálkozás: Shiro Kasamatsu (2.)

hidegben jobban

bújik a sorsok ólom-

lassú dagálya

Ujjgyakorlat

Nem fakadó, jégbe csent,
páratépő szélbe csend.
Nem vilángol. Így ered.
Mozdulatlan űzheted.

Nem nyilad úgy. Úgy sosem.
Hullta nem lep, szirma sem.
Át ha fénye rajta, tűz,
olvad, mint a csókra szűz.

Át ha fénye - csillanó.
Létre dermedt illanó.
Ujjbegyedre fájt ragaszt.
Sebet hirdet. Nem tavaszt.

         Csillagéji hideg ára,
         üveget csókol a pára.
         Páratépő szél ha fordul
         ablakodra rácsikordul.

Nem fakadó szélbe csend,
párafoszlány, jégbe csent;
égbe nyíló éjvilág
páralánya: Jégvirág.

Halmozottan hátrányos helyzet

szép. és

érzelmileg fogyatékos.

Azt figyelem, mikor van olyan
alvadtvér-érzete, íze a görgetett
vágyszavaknak.

Kiszolgáltatottságod mélyén
a rémületet, a kínálótálról ahogy
elfogysz.

Hagyod megérinteni az arcod
azonnal - előre örülő megalázott
érzéketlenséggel.

Megérintelek - mondom
bárhol - mondod.

Egy pillanatig az leszek neked
a bárki bárhol.

Mindig másként találkozunk
másban lakni.

Az idegenben.

Teljesség-átiratok (8.)

Csonka és Egész

A mozgó tárgy sérthető, a mozgás sérthetetlen; az élet dolgai sérthetők, az élet sérthetetlen. Külön-külön ismerd fel magadban azt, ami mozgó és élet-dolga: mindaz ideiglenes részed; s azt, ami mozgás és az élet maga: mindaz végleges egészed.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

Amit az ó gyász

emlékműve elsirat -

a sérthető rész.

Nézd sírkertjeink nemesét

emlékművek mozgó tömbjeit

mozgó tárgy a gördülő golyón

a lemaradó lég sírja a szelet

köré -

nemcsak az élet mozgó tárgy

itt minden mozgás tárgya.

Mozgó és elpocsékolt

energiák vagyunk 

a faragásban ott az elszalasztott 

és a hiábavaló íve is - 

minden

ami úgy történt meg 

hogy nem történt és

ami úgy nem, hogy igen.

Nézd sírkertjeink nemesét
a lég körbesírta örökvágy követ
hogy kopik le róla az emlékezet
vésete az elforgó nap hónap év
szakain át -

elpocsékolt gördülő golyó
felületén forgó hiába.

Mégis
csak ha elpocsékolod adod örökbe -

túl az időn csak akkor állsz valahol
állsz egy felfoghatatlan térben

amit pillanatnak hívnak. 

Csak a pillanatban 

maradhatsz végleges -

mint mikor moccanatlan

szívedre ül a veszteséged.

Zen fotók: Stekovics Gáspár (2.)

közelség nedves

nyirka lepi bőröd - a

táj bújik hozzád 

egy idő

voltom hosszabban nyúlik
a lesszem egyre fogy
oly magasan a levegő itt
oly ritka hogy -

          nem moccanásom mentén
                        hegyre fel nem így utam
          én itt vagyok ahol hahó a
          világom zuhan

eljutnom így a túlig?
hisz ég az innen is
oly ritkaságú levegőben
ez is hamis -

           nem moccanás az őre
                        silbakolva áll a hős
           a lesszem egyre fogy mivégre?
           végre egyidős

sejtem ha végre múlik
ha lessze végre fogy
mindegy lesz ha egy idő is -
úgy volt ahogy.

Beszélgetés távolodóban

Németh Zoltán:

A másik oldal

Messzire kerültem mindentől.
Mint aki egyre távolodik a
Földtől, végleges lassúsággal,
Bele az elképzelhetetlen semmibe.

Nem az a legszörnyűbb, amikor
Az ember vak, hanem amikor lát,
De nincs mit látnia.

Nem az a legszörnyűbb, ha süket,
Hanem ha tudja, hogy hall, de nincs
Mit hallani.

Birtokában a kéznek,
De bármerre nyúlsz, nincs mit
Tapintani.

Visszafordul mind.

A semmiben forgó nyelv,
a semmiben tapogatózó ujjak.

Amikor eltűnik a világ:
Most már nem is volt, soha.

shizoo:

A másik oldal

Mint aki egyre végtelen
lassúsággal távolodik -
kicsiségében hátrafelé zuhan
a szökési sebességbe.

Az lát. Nagyon sokáig látja az
elvesző otthont
karnyújtásnyira.

Az hall. Nagyon sokáig hallja
egyre rémültebben fogyó
lélegzetű teste zajait.

Nincs mit tapintani.
Karnyújtásnyi távolban
úszó mindent.

Visszafordul mind

a semmi elől. Ez nem a hit
hogy semmi sincs a semmiben:

az eltűnő világ képe ítéleted.
A zuhanásod. Öröké.



haikuverziója:

rád szabott pokol:
semmi ágán öröklét
magánideje

Nóra hozzáfűzése:

visszafordult birtoklás
hiánylétben soha nemvoltság
lassú kerülése a távolnak

Ezt itt nem olvasod (hármasoltár)

1.
sorsom ménje nem vágtat csőd őr
elmondtad elfogyott elfogytam
meddig várjanak te ők a többi ragozás
beleuntatok a nincs továbba
berendezetlen vagy berendezhetetlen
soha nem érzem a különbséget
vagyok 47 haszontalan kölök
elmentem nem t'om meddig várjatok.


2.
ezt itt nem olvasod.
minden látszat ellenére,
ha meg vagy győződve róla
ha nem -
ezt itt nem olvasod, mert
nem írtam le.

még nem írtam le magam.

a pályafutás tényleg tereprali
ha nincsenek lefektetve a sínek.
ha arra nem jár. vagy
eddig nem járt.
nem a meggyőződés vezet
hanem a kíváncsiság?
egy prófécia vagy csak a hencegés
az óvodáskor állandósult
alvóidejében.

mintha lenne ígért jövendő.

ezt itt nem olvasod, hogy
csak a sár van.
saját nyomomban járva csak
a lábam alatti víz.
ha szomjas vagy keress forrást
mondja a mocsaram.


3.
elmondtad elfogyott elmondtam
ez nem az elkeseredés - csak
a tárgyilagosság. fosztó képző,
annyira szeretném neked adni
az elmúlt évek karácsonyát!
de üres a kezem. csak akkor van
benne valami, ha megfogod.

Zen fotók: Stekovics Gáspár (1.)

Vízbe futó stég.

Vándor, útad ideért.

Tűnődj. Van időd.

(Gazsó György)

nyújtózol felénk

léptünk imbolygó végén -

szia, végtelen

(shizoo)

Vele

           Jegyzet a Nő című filmhez

Nézzétek! Most is

nála van... nem.

Nem nála.

Vele.

Adventi hangminták (16.)

Nem találom a tisztább hangom itt a sok között.

*

Te a hitelemtől fosztasz -
Hiteleim vannak. Másom sincs. Vidd nyugodtan.

*

Leltározom, látod, nézem, aki várna.
Ne gyere, ne ide még -
én is csak elárulni tudlak:

nem viselném el csecsemő tekinteted
tágra nyíló távlatát és
félrenéznék.

*

Árnyékot vetek tőled -
de azért süss nyugodtan.

*

Hej aki létfenekén búj - büszke se kéne ha meglesz.

*

Még ezt a transzparens
szégyent is le kéne vetni.

Vidd nyugodtan.

Cetli Miklósnak

Ez a közös, ez a telizsák
ma súlyos igazán. Most, hogy
kipucolt kis gyorslábbelitermi csizmák
telnek egyszer használatos vágyakkal.

Húzza a vállat ez a közös
a gyorsszülőszobai egyszer használatos
- vagy újrahusi - életek láttán.
Közös kéményeinkből áramló méreg
ellenszelében.

Miklós családlátogatni indult
az éjjel, bekukucskált és behajította
a kihajított sorsokba magát.
Ez ilyen - csak azoknak lehetne Mikulásuk
akiknek egyébként nem telik
csak a talpkoptató időre -

De nem így megy. A krampusz
menet közben belebújt a zsákba és
viteti magát. A hulladék, cipőd lepő sár
látszik aranynak. Ajándékod a
fogtündér készítette - az igazi,
a horrorfilmkellék. És nem esik
a hó sem. Közös, mérges kéményeinkbe.

Miklós, legyél B filmes bosszúálló!
Dobd el ezt a közöst, amihez nincs közünk
mint egy kibiztosított kézigránátot!
Ejtsd a limuzinba konzumbűz hétköznapjaink,
a hónapvég reménytelenségét!
Ajándékozz nekik Armanivírust,
amely csak bizonyos minőség felett
tetvesít!

Ez a közös, ez a telizsák
ma súlyos igazán. Most, hogy nem
látom, miképpen tudok az
előírásoknak megfelelően kandírozott
cukor lelkem legmélyéből
megbocsátani.

Neked se, Miklós. Neked se.

Utószó

kép innen

sikollyá dermedt

tonnák rácsszerkezete

minden csillogás?

Normafű

fagyott sikoly

lét és jég csatamezején

minden csillogás

Ragadozó

Meg megingó figyelemmel
követlek. Vigyázz, csalok!
Félrenézek néha - hidd azt,
gyönyörködésem inog.

A túlzott nézésbe beledermedsz
reflektor előtt a nyúl.
Vigyázz, csalok! Hisz téged
pásztázlak hiánytalanul.

Csak mímelem a megingást -
vigyázz, csalok! Így pislogó.
Éhe harcát így kerülné
egymást leső ragadozó.

Hisz két szemem egymást
kivájná - hogy melyik nézhet
Vigyázz csalok! Hisz hajnalok
ívén rég eldőlt, melyik téged.

Vigyázz, csalok! Nem igaz ez sem.
Vagy nem így egész.
Régóta foglak. Fogaimmal.
Átvibrál rajtam, ha félsz.

Nem is érzed? Úgy hitted
a világ az? Vigyázz csalok!
régóta - hidd el! - én vagyok
a jóllakott.

Rácsodálkozás: Shiro Kasamatsu (1.)

                                                                                          Bakó Fegyának, köszönettel

fénytócsába lép

el nem álló esőben

a hazatérő

Elrugaszkodás

inspiráció: http://marlajones.blogspot.hu/2014/11/bizonyitatlan.html

Nem tudom, hány napja fekszel itt,
de láttalak mozdulatlan ma éjjel
a fémlapnak támasztott tested,
kicsin és fehéren,
még elrugaszkodás előtt.

                           (Marla Biedermann-Jones)

Ritkán látod, mikor rugaszkodik el.
Valójában. Látod a hátat, ahogy a hideg
bőrhöz borzong a sztetoszkóp. Látod a kart,
a felszúrt éhes vénát. Néznek téged a
fénytelen, halott sírkőszemek. Látod, ahogy
leereszkedik a pizsama. Mindjárt vége a látogatásnak.
Már elrugaszkodott?
Csend van közöttetek. A megtörő szavak csendje.
Hallgatnál tényleg inkább.

Nem tudod, mi ébred a látogatásból.
Nem látod a halottad. Vagy nem úgy.
Nem látod elrugaszkodni.
Csak a fémlapra csurgatott testet.
Ahogy nem zavarja a beeső fény.

Senkin nem látod, mikor rugaszkodik el.
Hogy mikortól tudja. Ha tudja,
már nem kerítik tovább a test,
a bordák mozdulatlan rácsai.
                                           (shizoo)

Versüzenet Turi Tímeának

Turi Tímea:
A dolgok, amiről nem beszélünk
                                          recenziós epigonvers


Először egy képen, amin napszemüvegben
kérte ki magának.
Nőnézőpont rejtett anapesztusa. Pont.
A címlapinterjú magaslatából
is teljesen elmesélhetetlen a történet
ami nővé tesz.
Az anyaság nem oka, hanem következménye.
Egy bezárt szoba, amelyben nincs titok.

De van. Mint a mindig győző élők
a temetetlen múltban.
Valahol lenyomatot hagy
ez a nemiség, olyan lábnyom.
Mint a mindig győző halottak
hibátlan emléke. A nő: emlék.

És varázslat. Nem óv meg,
de megkísérli. Felnőtt, időközben
néha szégyelli, hiszen
annyian nem. Már érti: a vasárnap
ajándék. Amikor új gyerekek jönnek,
hogy a régiek felbukjanak a felnőttkor felszínére.

Ezek a te sorsaid. Sorról sorra.
Ahogy benne vendégeskedem, csak
épp annyival kiszámíthatatlanabbul
amennyi férfi voltomból következik.
Ha már így alakult, hogy igenis
van a soroknak, a sorsoknak neme.

Boldognak kell elképzelnünk őket.
A dolgokat, amikről így sem beszélsz.

gyújt, gyullad

füstöt öblöget

aki játszik a tűzzel -

torok tüzével

*

szavak gyúlása

ajkon mintha füst - égő

dohánymorzsalék

*

a láncdohányos

folytonos szenvedélye

a rettegésé

*

van, hogy nem elég

a szó helyett a szájból

bodorodó füst

*

ki szóval nem gyújt

begyullad. torkán égi

a gyávasága.

Manduladal

pusztít továbbra fonnyaszt
torkomban búvó csonkod
            ki nem lélegzett füstbe forgatott
            orromon szivárgó mondatok -

volt önpusztító gyermek
gyúló gócot nevelget
            vágott csonkolt nem dúdolt zene
            mintha nyeldekelve vérzene

karistos reggel úsztat
egy éjjel több megúsztad
            nyelés nyelésre volnál bárha kés
            cukorka méz tüneti kezelés

ha mint a slejm betölt ez
nem bírod ki üvöltesz
            artikulált fájdalom helyett
            akit ma érsz kimetszed a helyed -



pusztít továbbra fonnyaszt
torkomban búvó csonkom
             mígnem indulat nélkül kiejtem

karistos reggel úsztam
jégkásakarmú dzsúzban
             így túl nem éhülök a puszta sejten

volt önpusztító sejtfal
gyúló gócot nevelt fel
             így élét nem nyeri el a kilégző

amíg nyelvet nem ölt és
elfonnyad az üvöltés
             véglegét be nem szívja a végső

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (24.)

manóföldön a labirintus

az élet része és egy

játéké, amit így hívnak: 

ki hova ér haza.

kiterjedés szerint pont ott van, ahol -

nem rejtőzik mert nyilvánvalóan

vak vagy rá.

kétféle fény lakja, nemcsak ősszel

a sárkány tiszteletére rendezett 

ünnepélyen -

mindkét fényforrás természetes:

a nap és a láva.

manóföldön jobban látszik az út fel

 ahol más irányt él az anyag.

az ezer ösvény játékos felfelé folyása 

látszik a tervezett csomópontok

szabványa helyett -

hiszen manóföldön senki nem siet

egyszer - így vagy úgy -

úgyis felér.

a manóföldi egyensúly

az ottmaradás a vanban opció -

amíg rá nem unnak a manók

ott maradnak a vanban.

nem őket figyelmeztetik a 

tollukat hullató madarak

de a léptéket jól mutatja a toll

hogy mekkorák a ráérős

manóléptek.

a manónyár is labirintus

hattyúhajókon megejtett nyaralás

a víz idegen közegén.

a manó szabályozza a kalandot

nem az adrenalin hajtja

hanem a csodálkozás -

hiszem minden kanyar után

másképp állnak a fűszálak.

ha mégis félrehúzod a drapériát

két világ találkozásának ligetében

rálátsz a béketárgyalásra

ahova örökre meghívták a tündéreket.

a háború tart bár

időtlen idők óta a béketárgyalás

állapotában.

egymás kedvéért mérik a telő időt

pont ezért láthatsz rá mégis

sietséged ellenére

mért idő loholó rabja.

ha egyszer félrehúzod

bumfordi valódnak nyithatnak egy 

privát bejáratot.

de jól gondold meg.

manóföldön mások a szabályok

és a te bőröd nem bírja

egy percig sem a lávát. 

Receptúra

mankó nélkül
legyező nélkül
kesztyű kalap és nyuszi nélkül
tekintet nélkül

szelek nélkül
levelek nélkül
képek hullása nélkül
kompromisszum nélkül

emlékek nélkül
illúziók nélkül
óhajok hídja nélkül
provokáció nélkül

bomlás nélkül
bontás nélkül
az éden sárkányai nélkül
farok nélkül

forgácsok nélkül
szálkák nélkül
forma és formátlanság nélkül
kiáradás nélkül

fuldoklás nélkül
rémület nélkül
eufória nélkül
bőröd illatérzete nélkül


szavak nélkül.


megáll egyensúlyozva
ütő hőségben fagyban
ha színpadon sem színpadon
figyel

körüle borzong
róla válik el
szeméből fénylik
a másik

idővel időben
ítélve hagyva
vágyhullatásban
eszköztelenül

kilélegezve
belélegezve
belefeledkezve
magáról feledkezve

maradéktalan
vételben adásban
léptében is állva
mozdulatlan szállva

félig teli és
félig üres
ha hozzád ér
tehozzád ér


a hallgatása.

Sort hullató őszi tanka

fotó: Sárosi Ervin

Előbb árnyék hull

*

Holdfényben szélfuvalom

*

Test-árnyékhullás

*

Levél kergeti, pördül

*

Leér, egyesül. Így is?

elérem

most egy tisztább cipőnyit lépek
mint ami a lábamon van.
egy akkora rúdugrást, hogy szinte
látszik tőle a rúd a kezemben.
egy egész szélre valót szólok most,
hogy végre nekem fúj.
egy egész rézfúvós zenekarnyi
rumtarumtatata rumtarumtatatatát.

most átugrom ezt a pocsolyát.
egy konténerszállító húz alattam
legókockapaca.
muslincaaprócska delfinek úsznak
a játékorra előtt és látom
a csicsergésüket
ahogy tovaterjed a víz alatt minden
irányba, a fenékig a delfinének.
belelógatom a lábam
bizsereg a lábujjaim között a
delfinnevetés.

most ott vagyok az óperencián túl
is. pedig csak egy tisztább
cipőnyit léptem.
terpeszben állok, alattam az egész
purparlé. ha úgy nézem
felsandítva csak úgy, mintha át
a szomszéd ház konyhaablakáig -
egy laza mozdulattal elérem
a csillagod.

dehogy rontom el! büszke vagyok rád
hogy idáig húztad a hosszabbítót
nem is látszik, és
rákötötted Paksot és
most világít a csillagod.

most egy tisztább cipőnyit lépek
veled egészen az ünnepig.

Coleridge Kubla kánja - avagy a szentségtörés

Samuel Taylor Coleridge

Kubla kán 

Kubla kán tündérpalotát

építtetett Xanaduban,

hol roppant barlangokon át

örök éjbe veti magát

az Alph, a szent folyam.

Mérföldnyi jó földet tizet

gyorsan torony s fal övezett:

s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb

tündöklő kertek és kanyar patak;

ott sötét erdők, vének, mint a domb,

öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen

a mélybe milyen hasadék szakadt!

Micsoda vad hely! Démon-kedvesét sem

siratja szentebb, iszonyúbb vidéken

elhagyott nő a sápadt hold alatt!

S e szakadékból, forrva, zakatolva,

mintha a föld gyors lélegzete volna,

hatalmas forrás lüktetett elő:

torkából, mint felugró jégeső

vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,

ívben repült a sok nagy szirtdarab:

s táncos sziklákkal együtt így okádta

a folyót a kút örök robbanása.

Öt mérföldet átkanyarodva szállt a

szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,

aztán elérte a barlangokat

s leviharzott a halott óceánba:

s e messzi zajból Kubla ősatyák

szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz

lenge tornyát a vizen

és egy zene volt a forrás

és a barlang, egy ütem.

Ritka müvészet, ihlet és csoda:

jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,

látomás lehetett:

Abesszinia lánya volt,

Abora hegyéről dalolt

s cimbalmot pengetett.

Zendülne csak szivemben

még egyszer a dala,

oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,

hogy felépítném csupa

muzsikából azt a szép

fénydómot! A jégtermeket!

S mind látná, aki hallana,

s „Vigyázzatok!” kiáltana,

„Szeme villám! haja libeg!

Hármas kört reá elébb,

s csukja szemünk szent borzalom,

mert mézen élt, mézharmaton,

s itta a Menyország tejét…

                                   (ford.: Szabó Lőrinc)

…ilyen határon táncolt ő

a dalba csordult test leánya

izzó folyó ajkán ha száll

a dal, a szívem markoló

s milyen ajakról…  ó, a szó:

tűztestet rejt csipkés ruhája -

de arcán mint két jégopál

fagybarlang, villan két szeme:

izzó folyó ajkán, ha száll

közben a lelked méri le!

Hármas kör se védi azt, kit

tekintetével eltalál!

Abora hegyéről dalolva

érted ég, érted haragszik…

Ilyen határon épített

Kubla kán tündérpalotát

Xanadu fénylő határait

s barlangjegét karolta át

magába vonva színeit

a fal, a sziklaszélre hányt

szép csipkesor. Mintha a táj

kitett szép lélegző lány-nyakát

körbetáncolná a kéklő

égig érő nyakék: a sziklaékkő.

és udvarain szökőkutak,

a csobbanó víz és kő zenél,

a szikla bőre húsa vékony

vize mintha jég, folyékony

jéglávakút az udvaron,

jegétől izzó kék acél,

örökkön nyíló fák, körül,

hisz ily erőtől menekül

el északra a tél -

De ó, csak öt mérföldnyi szent folyó

az Alph, kirobbanástól míg mélybe zuhan!

Két vad hely, mély völgy, démonsirató  

szoros között áramlik ó, a szent folyam,

közötte terül el Kubla tündérpalotája

Xanadu tavaszfény ingó ligetei mind;

a fénydómok függőkertek és a vén fenyérek,

gyermekei adakozó Föld lélegzetének

mintha elfogyó kő pazarló lakomája

sírná: „mentsétek meg lelkeink”.

S ami dallam volt, megpuhított távol

forrásból zene - mintha a palotából,

karcsú tornyaiból rezgett volna ki –

közelről keserves siratóének,

mint amikor oszló démonkedvesének

énekel utolsó panaszt valaki.

Messzi zajból hall ki a felkent

- mint Kubla is - vérharci zajt;

idő fen ellenükre fegyvert

követ omlasztó vihart,

s ah, viaskodnak a percek

a felgyűrt szikla mint tolul;

szépre vésett csipkeformák

repedeznek mind alul,

míg bástya omlik, s tornya hull

s alattomos kúszó indák

az emlékét is befonják –

s mint ki végképp kialudt

már meg se leled Xanadut.

Ismertem egy lányt valaha,

bőrét prédára tette –

Abesszínia lánya volt

Abora hegyéről dalolt

de itt, a messzi északon

nem égett nap felette.

Mégis, varázsa úgy lobog

mintha még mézharmatot

kortyolnék édes szűk kehelyből –

zendül dalában újra feltör

az Alph, a zajgó szent folyam

mint egykor, Xanaduban!

Létre kitett túlzásaink, ah,

sziklatűre, és homokra,

hullámtarajra, sarki jégre

rakott gyönyör és mind mivégre!

Létre húzott szép romokra

repkény kúszik, elemésztett

tilalmas kis percöröklét

mint kiperdülő homokszem:

hull ha lét szorítja öklét!

Úgy elomlik úgy ereszt,

ahogy formát és dalt veszít

idővel minden női test.

S Kubla kán mind tudta ezt,

Hogy holt anyag és változik.

Mégis - palotát rakatott,

hol az Alph, a szent folyam kanyarog,

s egy pillanatnyi lelket álmodott

ki démont gyászol, és egy lány dalát –

oly élesen, hogy átkozta, ki látta,

csukott szemmel Hármas körbe zárva

vetette magából a világ.

De a pillanatnak örökül adott

öröklétet, meg nem ragadott

megragadhatatlan csodapalotát

azóta is látja, aki lát

ha egy lány – akár ha Abesszíniából

önmagát a dalra téve fel

élet urának, örök Kubla kánnak

vagy csak úgy dúdolva önmagának

- bár meg nem mondaná ki hallja

hogyan kerül az érzés a dalba -

a szent Alph forrásának énekel.

                                             shizoo

Zen fotók: Nakmura Junichi (16.)

azt hinnéd: öreg

deszkagát, benőtt dugó,

hibajavítás

*

telő hold éget

lyukat páracsíkos ég

éjsötétjébe

Zen fotók: Sárosi Ervin (8.)

gyászbeszél a szél

helyett az ágak ívén

csorduló folyó

Beszélgetés, méltatlan párbeszédkísérlet

Csajka Gábor Cyprian

Magyarország

(néhány változat)

1

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Marék százas szög, egy hely, egy eszme,

valahány elgázolt kisróka teste,

holdfény a trágár keréknyomokon?

Már nem tudom, és sohase tudtam.

Valahol voltam, beszéltem, aludtam

magammal, mással; adódik mindig

valami máshol. Valaki mindig.

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Legelső csinált matéria, nyersebb,

állóbb s állandóbb a csámpázó versek

nyomainál a monitoron?

Már nem tudom. És örökre mindegy

az is, hogy az “örökre” hol van.

Otthon se voltál, otthon se voltam.

Ha intenél, még visszainthetek.

shizoo

Ugyanott

1

mi szerettél volna mindig ugyanaz

zsebbenelfér firkált eszme halmaza

notesz keréknyom esőkelő útpép

ma se úgy. vagy úgyse ér ma se haza -

nem tudom. kitántorgás. a zsebben elfér.

valahol lennünk. mindigek ugyanott.

valahol voltál beszéltél aludtál

voltál minekek sohák és ugyanok.

örökké voltál mindig ugyanaz

hiába feltett kérdés. hiába ima.

állóbb állandóbb de legfőképp nyersebb

nyomot hiába hagyó vesszőhiba.

nem tudom de fáj a szavaid

helyén villódzó monitorbeteg

villódzás. hogy örökre hiába

lesném szigorú  tekintetedet.

2

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Marék százas szög, egy hely, egy eszme,

valahány elgázolt kisróka teste,

holdfény a trágár keréknyomokon?

Se köztársaság, se nemzet, se nép,

se államhatár, se pénz, se útlevél,

három kölyök, ki mélán mendegél,

s körülöttük a szemhatárig senki.

Talán ennyi sem, talán csak ennyi:

egy világon túli nyárdélután

forrósága a fakó klottgatyán,

s hogy élni: szeretni s szeretve lenni.

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Fölcsapó fémkarok és kerítések,

s a birtokok közt embernyi rések

civakodnak egy fél üveg boron.

2

mi szerettél volna sose ugyanaz

az ugyanazban. plakátvékony ázó

forgó kerékre tekeredett zászló

gyászodon nevettek elgázolt vigasz

nem ugyanazok de ugyanúgy urak

pöffeszkedésben nem hagynak soha békén

három kölök ténfereg a tekinteted élén

határ üres zseb nincs náluk elég

s mégse alattuk. a nyár is odaég

akár a bőrük feketére kozmál

de ölelnek tisztábbak a kosznál

fejük felett terül akkora ég -

sose volnál uratlan örökké ugyanaz

botrány létet kizáró magánterület

három kölök - viseled a tekintetüket

három rés a rendszer befalaz.

3

Mi voltál volna, örökké nem tudom.

Marék százas szög, egy hely, egy eszme,

valahány elgázolt kisróka teste,

holdfény a trágár keréknyomokon?

Aprópénz tócsái az asztalon.

Egy üres csésze kávékarimája

óbégat fanyar ízeket a szájba;

fortélyos félelmemben elmosom.

Mi voltál volna: mindegy. Nem tudom.

A lassú, aljas emberirtást látva,

miképp feleznek életre s halálra,

vénséges jövődet én már most unom.

Semmilyen vagy, és semmi. Egyedül,

magadat magaddal eltemetve,

mint aki félig már el van esve,

s fél teste győztessé menekül.

3

mi szerettél volna mindig ugyanaz

nemigazodásig szalámivég

hóvég becsönget soha nem elég

kotyogós másodszor fő a zacc

vénséges jövőt örökké itt maradsz

pempőpampogását úgy unó értelem

örökké volnál másképp. hogyha nem:

leginkább így nem lennél ugyanaz.

nem vagy örökké. ahogy a keret

a végleg annyi és a véglegények

örök álom és az örök lényeg

hagymázálompára a Duna felett -

úgy semmilyen vagy semmi. bármelyik

ugyanúgy önmagát temeti. a szó

ha csak önmagával osztható

 a sírkövön is csak éktelenkedik.

4

mi voltál volna örökké nem tudom

marék százas szög egy hely egy eszme

valahány elgázolt kisróka teste 

holdfény a trágár keréknyomokon

már nem tudom és sohase tudtam

valahol voltam beszéltem aludtam

magammal mással      adódik mindig

valami máshol      valami mindig

mi voltál volna örökké nem tudom

látható fűszálak képtelen magány

fecskefészek az idő homlokán

aprópénz tócsái az asztalon

már nem tudom       és örökre mindegy

az is hogy az „örökre” hol van

én egy öregasszony két lába voltam

és jártam a földön        és vittem a hazám

4

mi szerettél volna nem tudom

plakátmagány és kidőlt pléhedény

eltaposott kis piszkosszürke lény

kerék a sívó holdsütött nyomon

mi szeretnék azt se. csak azt: az itt

ahol beszélek alszom szeretek

megszívlelt szívvel akár a gyerek

ez a máskor nincs. nem változik.

mi szeretett volna - ha csak úgy belép

csak lenni mintha versben benne

bőr beszéde tapintható manna

ugyanott mindig mintha nem zuhanna -

bármi volna lenne ez az ország

ugyanaz magozza még ma is a torzsát

foghatod tatárra muszkára törökre

fájdalmasan egy fél     egyféle örökre.

holnap mindig

holnap mindig se minden kellene
a minden zakatol és félresiklik és
hiába van -
foltozott kis hit kering a pónin
fogod magad kering menekül és
fogom magam

ez még nem minden nem is kellene
elrontottál mindent minden tegnap
akárcsak én -
és mindenki, érted, mindenki látta
mindent érted hagyjál mondom hagylak
tekintetén

minden minket bámul holnap mindig
mikor mikor kis seblukas hitek
foltozott -
nem volt az nem lesz mindig minden
hogy ne mutasd nekem se senkinek
ha elhozod

holnap mindig se minden kellene
legalábbis nekem elég hogy kering
a pillanat -
foltozott kis lét kering a pónin
fogja viszi holnap mindig hiteink
magam magad

Közfelháborító

forrás: Index

ki onnan néz le
mintha törvénytarajról
permetezne ránk -

kire nem fröccsen vissza

azzal nézessünk örvényt