zsugoridő

megégett, kancsal múlton át
mint árnyak közt a legfakóbb,
de ott kapaszkodik a ház,
a benne vénülő lakók
– indulni… innen? vissza? hát...
nincs más. csak ez van. őrület.
szégyen. itt. és ott a vád.
imát? minek! az ég süket.
 
bebugyolálta mindenét
a távolságot ejti csak
mértékét vesztett hordalék
a vállán – omló bélü pakk.
a pillantásod kerüli
a küszöbön, s ahogy belép
nadrágszárába dörgöli
nyiroktól fénylő tenyerét.

megtérni jött, megint. ahonnan
véget érni nem tudó
lépésről-lépés fájdalom van
megégett, kancsal múltidő –
engedd be. öleld át. súnyt fejét
emeld fel – legyen a könnye boldog.
ha szét is tépi szívedet
bocsáss meg neki. Az a dolgod.