 |
| forrás: WeLoveBudapest |
Petri György
Nagy Imréről
Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam
a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
Ki mondja meg, mi lett volna elmondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,
mikor arra ébredt
a város: lövik szét.
shizoo:Ércnél
Nem szerettem azt a szobrot, ott,
a híd közepén állt rajta, elakadt ércfigura
a lépésben, nem tudott pontosan mit mondani
az emberről, aki ritka madár volt, a csinovnyik,
aki
átért azon a hídon. Átlábalt a saját szabott
korlátain, nem nézte volna ki senki pont belőle,
pont belőle: senki,
csak egy Imre a vérzivatarban -
és ennek az értékéből semmit le nem von,
hogy közben két oldalról fegyőrök kísérték.
Bár ne érteném, hogy mi ez a szarakodás
a szobrával. Pedig a Karmelitából,
ahova a kor köpcös pökedelmét helyezik át
a költöztetők, nem is látszik.
De a delírium látképébe nem fér ez a zárvány.
Ez is újratemetés, Imre, rongyélet
egy ország ez,
szivárog benne,
folyton felszivárog a csatornaszag
a szájakból, akik a
koporsódnál esküdöztek.
