Jósvafő

Örök nyugalmad

ősök faragott fái

őrzik figyelőn.

 

Csobogó friss

vizek úszó ölelését

házak viselik.

Barlangos karsztból

ered itt Kecső, Kajta,

Tohonya, Jósva.

  

Lábad alatt lent

csillám cseppkő termeit

rejti sötétség

Múltad, jelened

és a jövőd őrizze

a jó szerencse!

Beszélgetés ácsorogva

Székely Szabolcs:
Lábujjhegyen

Miként a fogkefén a sörte
szerteágazom nélküled.
Fölébredek. S utána te.
Kávé. (De semmi szédület.)

Egynapnyi járóföld a város.
Ezer csip-csup ügy cseszeget.
A görcs, hogy újra s újra záros
határidőn belül legyek.

Két lábra állok, mint az állat.
Önmagunkért ágaskodom.
Dallammá bont ablaknyi tájat
rám-gondolásod. Nem tudom.

Nem tudom ezt se. Most csak ennyi.
Én itt, te ott. Kényszerszünet.
Lenni csak. Ha lehetne lenni.
Kávé. (De semmi szédület.)



shizoo:
Teli talppal

Dörzsi szála közt a morzsalék
részeddé mégsem változom.
Kávét elém. És kávét eléd.
Kell a második? (Hozom.)

A távolság csak odaút. Egy térben
pakolásszuk el az ügyeket.
Gördülékeny lényedbe kell beférjen
az igyekezet, hogy kerüljelek.

Elágaznál te is, ne tagadd.
Ahogyan részekre hull a munka
úgy hullanád a részemtől magad.
Lopott időt borítva két magunkra.

Nem tudjuk ezt se. Most csak ez.
Szimbióták a vizsgálóasztalon.
Kávét elém. Kávét eléd.
Kell a második? (Hozom.)

Nászajándékul

                                          Eszternek és Matteonak


Beleköltözik az élet
a szemedbe, ahogyan nézed
- nem azt: hogyan rögzít
egyszerre öröklétbe és pillanatba,
hanem őt, aki tart a kezében:
a titokzatos fényt megragadja
s rajta a pillanatnyi téged

pillantásba örökített lélek:
mikor rá nézel az objektív mögött
őt nézed és nem
a fényképezőgépet.
Ez látszik a képen,
ahogy őt nézed - ahogy
időtlenbe meríti
a pillanatot és az öröklétet.

Hogy szemedbe nézve,
- az örökített pillanatba -
mindenki elkívánja:
hogy egyszer így szüljön létet
neki egy pillantás,
miközben rögzíti a képet:
élményt és szeretett lényt,

a pillanatot és az öröklétet.

Az égi pékhez

Fénnyel sül kenyerünk, tűzforró égi kemence
egyre nagyobb hőséggel érleli héja karéját -
Túlsül a tészta, Apó! Vedd kézbe a hosszu lapátot
Nyúlj vele végre alánk és rakj vele félre lehülni
árnyékos szelid éjek csábító hüvösébe.

A bölcs ember félelme

Képesség fogytán
képtelenül - meztelen
ág vacogása.

*

Pimpósodó bor
penészedő kenyér vagy -
idő mosléka.

*

Mivé taposnak,
ha eloldozod eszmék
béklyós lovait?

*

hold ül ágadon -
mint éhező, téli varjú
emléke nyárban.

Az áldozó

Fénymézzel csurgó
hajnalom arany ízét
hörpintsd fel, élet!

Ünnep születik

Azt láttad már, hogy
egyszer az évben, július közepén
(a nap járásának függvénye, mikor)
egy egészen elvarázsolt
fény-fürdetett kis facsoport
egy kis elíziumi ligetecske
varázsolódik ki a Liget
nap-mint nap (valljuk meg) elfelejtett
egyébként-is varázslatából?

Árnyékból kiébredő
alkonyati túlnan-szeletke.

Nem tudom, pontosan milyen
emeltyűket mozgatott bennem
a látvány, de úgy közeledtem
hozzá, mintha szentélybe
és úgy nem léptem be mégse, mint
aki méltatlan a fényfürdetésre.

Azt hiszem így
születtek egykor
a szent helyek és az
az ünnepek.
Az idő adta ajándékba.
Belépő ember áldozott,
annak, akit nem ért,
ott ahol egy pillanatra látni vélte.

S talán csak ennyi a kegyelem,
hogy látni engedi magát a szépség
érinteni engedi magát tőle a szív és
úgy áramlik ilyenkor a lélegzet
a mellkasból ki-be,
mint a legtavaszibb illatú
mező felett szálló,
virágportól látszó
legszebb szelek.

Kedveseim II. (slamverzió)

József Attila


          Nem ápolt anyátlan
          harminckét lázban égő
          vonat elé
          elpazarolt minden!

          Üszkösen ha szenderül
          egy gyermek sír legbelül
          fel felcsukló hangon -

nincs rá magyarázat
hogy érezhetjük a szavakból
így a lelket, a lázat

egy halom hasított fa szóból
hogy áll elénk az,
akinek nem jutott
a pont elég a jóból,

kinek nem volt dicső a trakta
szívét mikor papírra rakta -

szerető szájába a siralmat,
úttörő szájába a proletárt,
maga számára a tilalmat,
a szót mely szóról szóra jajgat
hogy: "fájjon úgy, mert úgy akartad"
hogy fájjon az is, aki bánt -

legbeljebb síró kisgyerek -
melléd ült végül az isten?
Egymáson heverő világod
mélyéről kiásott?

Ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt -
melléd ült végül valaki,
aki nem árul el,
de tényleg ért?

          Nem ápolt anyátlan
          harminckét lázban égő
          vonat elé
          elpazarolt minden -

          üszkösen ha szenderül
          egy gyermek sír legbelül
          fel felcsukló hangon -

fel feldobott
a hír azóta, rólad fecseg,
megtanulja némely versedet
az utókor,

ér valamit számodra a kultusz?
rég kifakultál
az időből...

De nem ilyennek képzelted a rendet
szerintem te sem,
hogy így váljon el szar a májtól
s ne tűnjék fel a homálytól
hogy zabálják fel a sarjat
afféle varjak -

te hallottad az esőt nevetni
vasútnál laktál - est alól
nézted az egek
fogaskerekét, de
eloldoztad földedtől eged,

írtad, hogy már nem tudsz szeretni,
szoborűző ocsmány kis világom
is így
hullajtaná az emlékedet -

mert nem tudna belenézni görbe
gerincével az általad
feltartott tükörbe,

mert legyen bár újra május
az éhed máig aktuális,
mert egyre többet alsó kövön
ér az olcsón hajszolt öröm -

s mégsem,
most sem szorulunk ökölbe...

          Nem ápolt anyátlan
          harminckét lázban égő
          vonat elé
          elpazarolt minden -
 
          üszkösen ha szenderül
          egy gyermek sír legbelül
          fel felcsukló hangon -

számot kéne adnom:

hány nőt ütött el éhes
hiányos-testiséges
gesztus-szegény szava!

Hány félig tépett éjszakám
mérgezte sorsa vérszaga -
magát saját maga!

Mert életté úgy tettem én
úgy csípett sorsa mérgese
ahogy dadog e költemény
nincsen becse -

s elsiratnám, ki nem-billeg morzsát
rázta le magáról alamizsna sorsát
ajándékba nem fogadva el
ami juss
ami jár
ami kell -

a nőt, az állást, a társadalmi szerepet
ne adja kegyként semmiféle szeretet
annak, akit ott
a semmi ágán
csak néznek,
néznek a csillagok -

olykor gyűlölöm,
hogy így zár a hidegbe -
pedig vele ha fázok
végig tudom: legalább
nem szarral gurigázott.