2019. június 30., vasárnap
Hazaér
Apróságoktól válik
a Világegyetem megint olyan hellyé,
ahol szeretek lenni.
Ezek tényleg jelentéktelen méretű dolgok
egy szintúgy jelentéktelen
méretű élet finom ívek mentén történő
tuskihúzása közben -
amikor a vázlatból kibontakozik egy
kontúros összkép,
a pontosan látszó árnyak.
Képzeld, egy rövid
pillanatra megszerettem
az árnyékom,
ahogy a pénteki kánikulában
kicsit hosszabban megállva, járdáról
úttestre visszagurulás előtt,
térképet nézegetve, mert idegen utcák
bejárható otthonosságához kerestem
az alkalmatos odavezetést,
beletotyogott egy hő-ütött galamb.
Árnyékot vetek, megfojtom ezt a bolygót.
Vagy legalábbis ezt a nyerésképtelen
genetikai szerencsejáték-szisztémát.
De alkalmas vagyok egy madárnak
enyhültebb másodpercet vetni.
Magvetés ez is, egyfajta magvetés.
Kérem, tisztelt Egyetemi Tanács, mindezt
enyhítő körülmény gyanánt vegye figyelembe.
2019. június 29., szombat
a szégyenlősségről II.
szemérmes emberek neveltek
fordulj el, mondták.
ne fordulj ide.
a fordulatot képességek veszése hozta.
a forgásra képtelenség.
hogy egyszerűen arra nézzek
amerre a fejem áll.
kényszerített nézés -
mondanám, de inkább kényszeredett:
zavarba jön attól, amit lát.
hiszen a hálóing alatt megereszkedett
ismeretlen formák csomagolták.
amikor meggyógyultam,
ezzel az éleslátással. odanézek.
és kényszerítem magam, hogy
a szégyen hámrétege alól
sejlő, kékült erek látása vezessen -
a másik keringése sodorjon egy
látvány szeretetébe.
képesség ez is. tudatosan elsajátított
módja, hogy végre
ösztönösen forduljak oda.
2019. június 28., péntek
a szégyenlősségről I.
nem a műtét szenzációja. hanem az
egészen szokatlan helyzetekben,
felkelés lehetősége nélkül, elfogadhatatlan
állagúságod ellenére kialakuló kis rutinok.
a szent hétköznap. ahogy hajnalban megjelennek
a fürdető nővérek és kitolnak egy cigire
ágyastul, benneteket. az egész fekvésre ítélt
kontingenst. nyurga guruló állványon a bal kezetekkel
vezetitek az ágy mellett az infúziót.
mintha egy folyamatos közösségi zaklatás paródiája -
hetek óta belétek van kötve.
töltekezés és ürítkezés rutinja. a vége felé
már látogatóidőben is nyugodt lélekkel
a takarók alá emeltétek a kacsát. a természetes
mozdulatok tették észrevehetetlenné, a
magától értetődés. nem tűnt fel a szomszéd ágy
körül állóknak semmi. ürülni természetes
magyaráztad kerekedő szemmel
jelenséget bámuló édesanyádnak.
azt csak most tennéd hozzá: mi a probléma?
hiszen négy fal között csináltad.
ahogy apró kis rítusokban fogyott
a kórtermi közszemérem. a sértése
fel se merült már, az ügyet se vetés vált általánossá
recsegő pukira, böfögésre - egymás
belső bűze a hétköznap észre sem vett része lett.
tényleg közelebb kerültél a tested
valódi kiterjedéséhez - nem is értetted,
az elbocsátó szép üzenet birtokában
otthon lábadozva, miért sápadoznak annyiszor
egykori kifinomult szemérmed siratva
mint kedves halottjukat, a szeretteid.
2019. június 27., csütörtök
Romlatlanság után
Arra ébredtem, hogy nincs dolgom a szerelemmel -
ami marhaság persze, szinte csak azzal van dolgom.
Minden más a kint felejtett húsban a nyüvek:
maguktól mocorognak. Elkészült bevásárlólista
minden más, amit zsebre gyűrve indulok,
hogy ne felejtsek semmit a polcokon a
megbízatásból. Szóval minden más
ez a megbízol bennem. Kizárólag a szerelemben
lakik megbízhatatlanság - mert valahol kiszédülök
belőle, hogy újra érezhessem. Ami az én koromban
kissé nevetséges, és dühítően abszurd:
a belefeledkezések júniusában a húsevések
kint felejtett büdöse.
Legszívesebben újra megismerkednék veled,
de csak nézlek olykor, elnézlek, a csomagolásból,
értetlenség lehet az arcomon, miért foglalkozol ennyit
ezzel a rettenetes, ördögbőr fóliába tekert
gusztustalan kinézetű sonkával.
Ha engem nem futár hoz, hanem egy pincér
az étteremben, garantáltan visszaküldenél, sőt
lehet hogy az asztalhoz hívnád, hogy
ezt hogyan képzelte, magát, a szakácsot.
Van valami megnyugtató ebben a szakadozott folytonosságban.
2019. június 26., szerda
Zen-fotók: Sasa Gyökér (55.)
2019. június 25., kedd
Biciklis pincér
A szó szoros értelmében ez nem folytatás, hanem
ugyanaz, egy teljesen más nézőpontból.
Életmód-alulnézet. Látom, ahogy nyeldekeltek a
jóllakás előérzetében.
Nekem csak annyi a dolgom, hogy kézügybe vigyem
a jóétvágyat.
Csak egy összekötő kapocs vagyok a nyálcsordulás és
beteljesült hasak feszülése közt.
Nem mintha kilógnék ebből a társadalomból:
kézügyre esés, csordulás, feszülő has -
valójában a hátamra vett illatok aranyában
ugyanúgy érzem a ragyogást, ahogy ti.
De már így, néhány nap után is
kialakult néhány benyomásom e kényelmi szolgáltatásról,
az éhetek szolgálatában megtett méterek
életmód-alulnézetéről.
Barlangjaitokba hordom az elejtett zsákmányállatot,
ízlésesen kizsigerelve, steril szennybe tálalva
amit kidobtok.
Üvölt a hátamon célszerűen
kialakított csomagolásból a csomagolás.
Ez a magány házhoz szállítása
kalkulált szemétbe csomagolva.
Kifinomult ízek és tömegcikk-választások egyként
belefeledkeznek a dínóbőr dobozokba,
dínóbél zacskókba, ügyesen kitalált
dínógyomor hordeszközömben.
Egykor a szellem rágógumiját és jó szándék,
ráébresztések vászon- és papírkötésű sírkertjeit -
vittem a halott szavakat.
most a halott növényt és állatot fuvarozom az éhetekbe.
Hullaszállító vagyok, egy teljesen elmebeteg
civilizáció érrendszerében.
A ti mozdulatlanságra kárhoztatott éhetek tart mozgásban,
miközben a mozgástól én is éhezem az egyre jobb
minőségű hullákra.
Szerintem Ítélet Pajtás külön felrója majd, amiért
ennyire szemérmetlenül élvezem
az éhetekbe csomagolt feladatba
csomagolt városátszeléseket.
2019. június 24., hétfő
Beharangozó
zarándok angyal
módján bogár mászik
nyitott szemhéjadon
módján bogár mászik
nyitott szemhéjadon
Nagy örömmel szeretném bejelenteni nektek, hogy augusztus folyamán reményeink szerint megjelenik a második kötetem! Voltaképp két kötet egyben, 33 válogatott vers az utóbbi év terméséből, mit is tanultam címmel és egy önálló, kötetet érdemlő ciklus, a Négy Kvartett, amit T.S.Eliot ugyanilyen című (az angol költészeti hagyomány egyik csúcspontjának tekintett) költeménye szerkezetének mintájára építettem fel, s nagyon kedves barátaim és ismerőseim (Babiczky Tibor, Fekete Anna, s Kállay Kotász Zoltán, aki a szerkesztésből oroszlánrészt vállalt) szerint messze a legjobb vers (ciklus), amit valaha írtam.
Két kötet, rokon attitűd, teljesen eltérő hozzáállás. A mit is tanultam szilánkokból fűzött kvázi leltára elég önkényesen kiválogatva az élményeimbe kapaszkodó versekből áll. Csak olyan versek kerültek be, amelyek meghatározó élményeim dokumentációi. Illusztrációként álljon itt (a kánikulára való tekintettel is) a téli tükör:
kitett gyerek. az egy kitett gyerek.
kirakja magát a télbe.
nyílt színen. próba nélkül. prima vista.
lejátssza az elé terített utakat.
dobozolt népség. burokban született
lombikbébik mérgében van útban.
bűzeregető óvottak anyázzák.
közlekedőedények rabszolgái.
más a tempója. mindent
lassabban csinál. kitett gyerek -
s hogy megfeleljen ennek a kitételnek
úgy tervezi: lassabban hal meg.
kitett gyerek. az egy kitett gyerek.
kirakja magát az időbe.
kár. hogy amúgy annyiszor
hazudozik saját magáról.
a Négy Kvartett egyfelől parafrázisa annak a hallatlanul lényeges ciklusnak, amit Eliot csaknem két éven át épített. Picit sem normális vállalás. Olvasom Eliot összegyűjtött kötetének jegyzetei közt: „A huszadik századi, sőt, talán az egész angol költészet legbonyolultabb, csupán hosszas fáradsággal és türelemmel megérthető versciklusa, Eliot érett költészetének nagy összegzése” (Vas István). Rendkívül filozofikus, közben érzékeny, személyes, irtózatos kulturális utalástömeggel hintett, minimum négy rétegű (személyes, történelmi, filozófiai és teológiai réteg…) versciklus parafrázisát próbáltam létrehozni - egyfelől.
Nagyon szemtelen dolog. Eliot egyik (talán leg-) mélyebb költői válságának terméke a kiindulópontom. Annak idején mindegyik költemény külön kötetben jelet meg, és eseményszámba ment a megjelenésük. Az első, a Burnt Norton nagyrészt olyan gondolatok foglalata, amik kimaradtak a Gyilkosság a székesegyházban c. művéből – a megfogalmazásuk kiütötte a költő kezéből a tollat. Ez a levegő elemének verse. A második, az East Coker az elhallgatás rémületében megtett hazatalálás szülte felismerések összegzése – Eliot felkereste a helyet, a községet, ahonnan az ősei Amerikába vándoroltak. Teljes értékű látomás, tizenhetedik századi versbetéttel, a nyitó és zárómondata Stuart Mária jelmondatával játszik, durva réteges pite. A harmadik az amerikai part három sziklájáról van elnevezve, a negyedik egy filozófiával bőven permetezett angol helyszínről - mindegyik bonyolult és teljes. A MEK felületén fent van, érdemes egyszer nekiülni.
Az enyémnek töredéke annyi rétege, színe nincs, de valódi, az enyém, és ahogy a mit is tanultam is, pontosan lekövethető élményeken alapul. Babiczky Tibor szerint messze nem lényeges az önálló értelmezés mellett, hogy parafrázis is - nem javasolta az általam elképzelt, Eliottól idézett mottót mind a négy kvartett elé, azt mondta, van annyira erős ez az anyag, hogy mankó nélkül is megálljon a lábán. Ízelítőnek itt egy részlet, a második ciklusból, a Pázmánd, szőlőhegy című versből:
Hullásomban a tartás. Szárán száradt levél
a szőlőlugasban, a szomszéd présház előtt -
a miénk papos komolysága nem engedte az ilyen
bohókás gesztusokat. Épülnek és lepusztulnak.
Vakolt vályog helyett téglából rakott, vakolt és mészfehér vagy
nyers, úgy hagyott, vagy odáig nyűvődött téglakandikálás.
Csálé vetemedett ablakkeretek, a jancsikályha öblös
hő-leadásától meghajlott recsegő ajtók. Vagy idejekorán mező,
földes bekötőút a helyükön. Csak a pincék kővel rakott
ívéhez nem nyúl, akinek esze van. Házak. Élnek és halnak.
De a föld alatt, mint nem változó tudatalatti, ott bongnak a pincék.
S ha idejekorán beszakítja valamelyik új módit lihegő
Pesti barom, sírhelye jeligéje fölé nemigen lépnek az öregek.
Hullásomban a tartás. Napra tett szőlősorok mentén
dombhátig botlik a káprázó szem. De telek
sarkán a kiázott, csúszó löszszakadék mélyén
nedves levelű páfrányok közt cserkel a darázs.
Nem veri napfény sem, seregélyek zaja fel az ide öntött
hulladék rozsdabarna, vízmosta sírdombjainak csendjét.
Beszakadt kas, bordáját vesztett vízkőtől gyúlatlan
dongák, kiégett falú kályha, cserép, építési törmelék -
ez mind itt termett. Ide messze a falu: alig
veri idáig a hegy a harangszót. Várj. Amíg csak a csikk
belepöckölt vörös íve világol.
A vízmosáson túl,
ahova úgyse mész közel, mert hogy mennél közel,
nem látod a táncot. Soha nem. Csak képelnéd
egy nyári éjszakán a templom tövében terpeszkedő
óvodát, a nyitott ablakot ahova bemászott apád,
"táncolj kecske, ne állj meg
mer' az Isten nem ver meg!
Táncolj, kecske, ne állj meg,
mer' az Isten nem ver meg!"
Szénakazlak suhogó simítása helyett
a szolgálati ágynemű gyűrődését,
"kukorica, csutika,
rázkolódjál, Marika
kati, bati, csutika,
ketten hálunk, Marika."
Egy táncban a tűzben átugorva
a tiltást és káromlást, így megesvén,
hogy gömbölyödött kis pocak a testén,
hárman táncoltunk az esküvőn.
Pocakban én, pirultan két szülőm,
nincs ebben semmi. Így készültem feszt én
és soha, soha, soha meg nem lesném.
Milyen üteme honnan eredeztet,
üteme barnának, kéklő szemezüstnek,
egy örömtől ködlő csillogásban
földre szálló csillagcsillogástan.
Pocakban én, táncolt kettőn a szép jel,
nem éreztük, mi él meg és ki képzel.
A présház éjén apáddal, nagyapáddal szőlőt prédáltok:
a gazdag termés törkölyét, bádoghordók taposott
sötétjébe az elegy éjszakával. Hullásodban
sem maradhatott itt soha egyetlen szem hulladék.
Ez egy nagyon egyszerű kivitelű könyv lesz az előző gazdagság után, illedelmes, első kötet-szerű - kellett ez az ellenpont. Nem jelenti azt: eztán nem izgat a képpel, haikuval verssel, zenével alkotható, kvázi összművészeti komplexek világa, de kellett ez a kontraszt. Majd hírelem, hol tartunk vele...
2019. június 23., vasárnap
2019. június 22., szombat
Vízszintes, három betű
ami nem megy ki, az a hatóanyag.
a mérgezés ezen állapotában már
hiába ürül szájon át.
az erőszakos kiürítése
csak még inkább kiszárít.
az inger összerántja a garatot
és egyre kevesebb helyet hagy a lélegzetnek.
görcsös kapaszkodás egy
testi reflexbe -
szóval
hiába beszélsz.
ami nem megy ki, a hatóanyag.
a mérgezést végstádiumában már
nem lehet kibeszélni.
elzárja a befogadást.
az inger összerántja a neuronpályákat.
nem látod, amit látsz.
nem hallod, amit hallasz.
nem szagolod, amit szagolsz.
nem ízleled, csak a mérget.
a bőröd érzéketlen hajvégedtől
a farkad végéig.
a közléskényszer görcsös kapaszkodás,
ha csak a méreg váladéka fröcsköli
cserepes ajkad.
ami nem megy ki, az a hatóanyag.
2019. június 21., péntek
nem menekülhet
Amikor rálelünk a békére, hallani fogjuk az angyalokat,
és meglátjuk a gyémántoktól szikrázó égboltot.
(Csehov)
/elgondolkodtató... hogy valóban ő... vajon hol, melyik műben?/
Sasa Gyökér képe |
majd amikor nem menekülök
mikor nem menekülök meg*
mikor a többi leszek a bunker
döndülő kapuján kívül
sugárhalálra éhhalálra
szomjhalálra ítélt
fűszál a giz-gaz jajongó tengerében
ágazó ágak szélingó boga
ha nem tudok szaladni a gyökerektől
a mentőállomásra óvóhelyre
felszállóegység meredek rámpájára
ahol hátrahagyatják a szemetem:
ágam bőrén csillámló fénylést
amikor nem mossa arcom a
kivételesség lehetősége
a még nincs vége nincs
végem lélegzetvételében
a kiválasztódást természetesen nem
természetes úton intézők nem
lelnek a testem hártyás rétegeinek
denevérbőr kiskapukat
amikor az összedőlő elmegyógyintézet
leomló fala alatt megállok
jöjjön ami
belenézve a szemetekbe és
viselve súlyát hogy nem tudtalak
benneteket se megmenteni
harsány akácok a felhőt
nem tartom meg az eget úgy
belé fúródva sem
mintha lövedék
majd amikor nem szállok fel az űrhajóra
mely a külső sötétségbe vettetik
hogy legyen ott sírás és
fogaknak csikorgatása**
akkor lelek rá a békére
hallani fogom a harsonákat
és meglátom a gyémántokkal ékes
fátyolmentes égbolt tekintetét
és nem lesz többé olyan
hogy önmagam
*Ez a "meg nem menekülés" teljesen más szövegkörnyezetben felmerült már, Alessandro Baricco Az ifjú Ara c. könyve kapcsán.
**Ezt a gondolatot amúgy egyszer már körbejártam, akkor a teória mentén, most az éjszaka árnyainak intése nyomán, a személyesebb érintődésben próbálva - sokat segített, hogy megláttam ezt az égviselő képet Sasától. Végigálmodtam a megmenekülés stációit az éjjel, az összes szégyenét, ami vele jár. Nem menekülhetek.
2019. június 20., csütörtök
napfivér, holdnővér
2019. június 19., szerda
Válság
Így nem találsz a szóra, szentem.
Mert kiürültél. Sikerült kiürítened
egy régóta zárvány rétegét.
Most minden bezárkózik benned.
Valami ösztön elzárja a csatornákat
ahonnan a szó előcsurog.
Csak a fedlapot konstatálod - úgy képzeled,
cizellált, régi öntöttvas csatornafedél.
Ott lenn, a sötétségben, a sejtek
kőfal hártyái között motoznak
a rémült patkány igék. A kimondhatatlan
szennyvizébe tapicskolnál értük. Mert
ez izgat, a kimondhatatlan.
Nyilván jelent valamit, ha az éjszakáid
lelkiismeret-furdalással ajándékoznak.
Talán ezt: nem úgy és nem annyi.
Amire most büszke volnál, az
valójában szégyenletes, mint a szemetes
konténerekből kukásautóba
ömlő hulladékod. A csomagolások,
amiből kietted a tartalmat.
Képzeld: a vers, amit annyi szeretettel
próbáltál nem hazudni, rossz.
Képzeld, hogy elhibázott minden
mások igéi mentén felhabzó sora.
Képzeld úgy, hogy kénytelen leszel újra nekiállni
bonckéssel, holott még élsz.
Képzeld, hogy még ráng az ingerelt
félig lehántott békacomb.
Szégyelld magad. A szégyenből mindig
egészen izgalmas szövegek születnek.
2019. június 18., kedd
Go
Ma újra lüktetem a megépített Isten
szívdobbanását. A forgalomban az áramlás
lassabb zárványaként. Van a kerékben valami
nem múló vonzás - hiszen felkerülök rá.
Hibát hibára halmozva akár - de ezt
a lüktetést élik körülöttem a gépbe gyűrt
lélegzetvételek. Magadra gombolod
a pacemakert, amivel életben tartod Istened.
Ez itt nagyobb mint mi, és meghatároz -
fürdünk kinyilvánított akaratában.
Mégis, megállna, ha egyszer, egyszerre
nem mozognánk.
Ma újra lüktetem a megépített Isten
szívdobbanását. Választásaim és tévutaim
összessége sem több,
mint a testében dúló sejtek életciklusa.
Mégis, mennyi minden múlik rajtam,
meg rajtad, meg rajtatok is.
Jó lenne ha végre megtanulnánk
együtt egy másféle Istent énekelni.
2019. június 17., hétfő
2019. június 16., vasárnap
Négy Kvartett
Az apróbb módosulások követelték ki, hogy újra megmutassam -
és az egyben látás kényszere. Azt hiszem, tényleg nem írtam ilyet eddig,
mert a tükrében néhány kivételtől eltekintve
minden megszólalásom elhalványul.
T. S. Eliotnak köszönöm, hogy kinyitotta bennem ezt az ajtót,
és Babiczky Tibornak, amiért támogatott, hogy be is lépjek rajta.
és az egyben látás kényszere. Azt hiszem, tényleg nem írtam ilyet eddig,
mert a tükrében néhány kivételtől eltekintve
minden megszólalásom elhalványul.
T. S. Eliotnak köszönöm, hogy kinyitotta bennem ezt az ajtót,
és Babiczky Tibornak, amiért támogatott, hogy be is lépjek rajta.
Palotai tornyok
I.
Készülődésben. Hogy megírja az egyetlen
valid lépést. De persze ülve.
Mert a megírt lépés sorsot jelentene.
Követendő mintákat. Ahogy a
napvirág egy régen kitalált
sors szerint nyílik és csukódik.
Szirmain az éhező, arany nap.
Ahogy a szegfű szárad - a tövét
talán csibor rágja, mert mellette a
másik kettőnek kutya baja. Mert
a csibor is sors terelte, amíg nem
bomlik a bábból. Az ülés és írás
sors terelte báb. Ha megírta és végre
beleáll, az lesz a gyökérrágó múlt
kinevetése.
A marionett
elvagdosott kötelénél fogva tartja fenn magát.
Vagy nem is tudom.
Két lépés kertben, egy torony véges
kiléphetetlen ítéletében. Aki megírna itt
magának, ahogy a szegfű szárad,
ahogy a darázs keresi a függöny ráncaiban
a kijáratot a maga idejének végéből.
Két csattanó tenyér közt egy pillanat rovar.
Lehetne jelen. Ha nem terelnéd gyöngéd
mozdulatokkal a végtelen felé
azt, ami véges. Azt a múlt időt,
ami jelen van ebben a jelenben.
Amiből fosztod folyvást a jövőd.
Megírnád, hátha helyrehozná egy
meg sem történt alakzat képességeit.
A lehetett volna elvont fogalom,
hacsak nem szálazódik tényleg körénk
a multiverzum örökidejébe ahol egy
ösztönt fosztó élet múlatja magát.
Léptek visszhangja egy párhuzamosban -
ha nem találkoznak, miért hallod
a másik választás csábító nevetését?
Itt egy nyílás van csak és mélység alatta,
borzongató kilenc emelet
fésüli a virágládákon túl
épülésed fosztó határait:
egy célba fut. És mindig jelen van.
II.
Teste fosztott fű éhes szagában.
Vágott illat, növényi sikoly.
Benne remeg a megélt fájdalom.
Be nem forrt sebeiből árad.
Belengi erőszak formázta várad.
Ez a harc itt illat és borzalom.
Ez a tánc, ahogy beleborzol a szél.
Lerágni való testeket ringat.
Fölfut a fában, egészen az ágig.
Ahol metszésünk nyomán hibádzik.
Belekódolódik a magokba.
Kínt kiabál növény a csillagokba.
Meg persze extázist. Az örömét.
Felhő lep. És kék, tiszta örömég.
Valahol ott, sírás és örök öröm origóján
van a pillanat. Tekintsük úgy, hogy nullpont.
Egy mozdulatlan, örökké tartó, teljes
lehetőség az összes, fűnyíród élén csillanó élet.
Azt a táncot nem a nulla tartja, hanem a lélegzetét
visszatartó világ. A pillanat egy nullához konvergáló
végtelen sorozat. Csak így lehet véget nem érő tánc.
A vágás és a magzás is oda. A sorozat tagjai egyre közelebb
kerülnek az értékhez. Az n tart a végtelenbe határesetében
végtelen kis távolságra megközelíti az ott voltunk
belém markoló érzését. Az érzékelés kegyelme új világ,
de hány új világot nem érzel azért, hogy
letáborozhass abban az egyben? Így ejtem foszló
részeim a táncba. Szabadulást benti és kinti
lélegzetritmust fojtó kényszerektől.
Atommag körül a táncoló elektron
részeim hiába őrizgetnék önmaguk.
Így nyílik ég és kárhozat a táncban - vagy
mit beszélek, folyvást nyitva van,
mint egy kissé lepukkant éjjelnappali a
multik és a házhoz szállítás hóna alatt,
nem bírva el a versenyt.
Múlt és jövő idő
egy kissé túlárazott üveg gagyi borban.
A tudatunk folyton lemarad és
így kerül időn kívül, miközben
a lélegzetvétel beszívott fűszagában
próbálja az időt idővel etetni.
Teste fosztott fű éhes szagában.
Vágott illat, növényi sikoly.
Benne remeg a megélt fájdalom.
Be nem forrt sebeiből árad.
Belengi erőszak formázta várad.
Ez a harc itt illat és borzalom.
Ez a tánc, ahogy beleborzol a szél.
Lerágni való testeket ringat.
Fölfut a fában, egészen az ágig.
Ahol metszésünk nyomán hibádzik.
Belekódolódik a magokba.
Kínt kiabál növény a csillagokba.
Meg persze extázist. Az örömét.
Felhő lep. És kék, tiszta örömég.
Valahol ott, sírás és örök öröm origóján
van a pillanat. Tekintsük úgy, hogy nullpont.
Egy mozdulatlan, örökké tartó, teljes
lehetőség az összes, fűnyíród élén csillanó élet.
Azt a táncot nem a nulla tartja, hanem a lélegzetét
visszatartó világ. A pillanat egy nullához konvergáló
végtelen sorozat. Csak így lehet véget nem érő tánc.
A vágás és a magzás is oda. A sorozat tagjai egyre közelebb
kerülnek az értékhez. Az n tart a végtelenbe határesetében
végtelen kis távolságra megközelíti az ott voltunk
belém markoló érzését. Az érzékelés kegyelme új világ,
de hány új világot nem érzel azért, hogy
letáborozhass abban az egyben? Így ejtem foszló
részeim a táncba. Szabadulást benti és kinti
lélegzetritmust fojtó kényszerektől.
Atommag körül a táncoló elektron
részeim hiába őrizgetnék önmaguk.
Így nyílik ég és kárhozat a táncban - vagy
mit beszélek, folyvást nyitva van,
mint egy kissé lepukkant éjjelnappali a
multik és a házhoz szállítás hóna alatt,
nem bírva el a versenyt.
Múlt és jövő idő
egy kissé túlárazott üveg gagyi borban.
A tudatunk folyton lemarad és
így kerül időn kívül, miközben
a lélegzetvétel beszívott fűszagában
próbálja az időt idővel etetni.
III.
Nullában a hullás. Ez itt
a végképp megszűnt áramlás helye.
Egyszer azt álmodtam, megöltem valakit.
Bankrablást szerveztünk és az egyik
biztonsági őr rosszkor volt rossz helyen.
Mint egy főpap a mammon katedrálisában,
csak védte volna felettes igazát.
A cimborám elrángatott, fejben már
szervezte, hova rejt el. Hol nem keres
az igazságszolgáltatás. De az egyetlen
igazság az a pillanat volt, amikor a találkozás
meglepetése meghúzatta velem a ravaszt.
Mert ott maradtam, menekülés közben
csapódó autóajtó hangjában csattanás.
Az értetlen tekintet és a kéz,
amely tétován nyúlt a sebszájból csordult
test-vér után. Mintha betömné
valami másként is lehetett volna tamponjával
a visszavonhatatlant. Ott maradtam és
nem volt futásom onnan. Idő előtte és utána,
de onnantól a sehova. Tartás
elemi ténye. Mert ez a nulla. Rabja lettem,
rabja vagyok. Pedig álmomban történt,
csülkös bableves vacsora következtében
megejtett, izzadt forgolódás után.
Szállok azóta is egyre az
örök magány világába. A pokol
ez az örök magány. Ahol
senki nem jön megbocsájtani.
És te képtelen vagy saját magadnak,
mert csak abban a pillanatban,
amikor megállítottad, csak akkor
vagy képes. Hogyan kérsz egy
álomtól bocsánatot? Az érzéki világ
egyetlen képpé szikkad.
A szellem világa hatálytalan.
És hiába mozog alattad az út,
rajzol négy kopott, forgó kerék hiába
múlt időt és hullt jövő időt.
Nullában a hullás. Ez itt
a végképp megszűnt áramlás helye.
Egyszer azt álmodtam, megöltem valakit.
Bankrablást szerveztünk és az egyik
biztonsági őr rosszkor volt rossz helyen.
Mint egy főpap a mammon katedrálisában,
csak védte volna felettes igazát.
A cimborám elrángatott, fejben már
szervezte, hova rejt el. Hol nem keres
az igazságszolgáltatás. De az egyetlen
igazság az a pillanat volt, amikor a találkozás
meglepetése meghúzatta velem a ravaszt.
Mert ott maradtam, menekülés közben
csapódó autóajtó hangjában csattanás.
Az értetlen tekintet és a kéz,
amely tétován nyúlt a sebszájból csordult
test-vér után. Mintha betömné
valami másként is lehetett volna tamponjával
a visszavonhatatlant. Ott maradtam és
nem volt futásom onnan. Idő előtte és utána,
de onnantól a sehova. Tartás
elemi ténye. Mert ez a nulla. Rabja lettem,
rabja vagyok. Pedig álmomban történt,
csülkös bableves vacsora következtében
megejtett, izzadt forgolódás után.
Szállok azóta is egyre az
örök magány világába. A pokol
ez az örök magány. Ahol
senki nem jön megbocsájtani.
És te képtelen vagy saját magadnak,
mert csak abban a pillanatban,
amikor megállítottad, csak akkor
vagy képes. Hogyan kérsz egy
álomtól bocsánatot? Az érzéki világ
egyetlen képpé szikkad.
A szellem világa hatálytalan.
És hiába mozog alattad az út,
rajzol négy kopott, forgó kerék hiába
múlt időt és hullt jövő időt.
IV.
Nagyon távolról, de idehallatszik
a harangszó. Elzeng. Ez a tanítás:
ha az angyalok nyelvén szólok is: elzeng.
A napvirágok szirma nyílik-hervad.
Lehajlik hozzánk benne a kegyelem.
Addig jó, ameddig foszlik a pillanat.
Amíg nem kell részenként megállni
benne. Borostyánzárványba zárt
ősi szúnyog testeként. A múlt
örökítő anyagában. Holtpontján
a megesett eseteknek.
V.
Ha megírnám az egyetlen valid
lépést, azzal nem járnék valami haj' de jól.
Jó, hogy halni tudok. Nem sürgetem,
egy idő óta nem. De hadd nyeljen el a csönd,
amit a hiányom képez. Ezt a festményt
a tornyok árnyékában illatot síró növénnyel
nem baj, ha nem viszem magammal.
Kínai váza atomja, amint ezeréves testét
földre ejti egy protest, lázadó gesztus,
ugyanúgy rezeg tovább. De tudja-e az
atom a mesét? Hegedű boldog testéből hangok
elrezgő testét ölelem-e majd? A vég, a kezdet
megvan mindig, igen, és jó, hogy megvan.
Nem sürgetem. Teher alatt tördelt szavaim
átölelnek a feledésben. Az igét a pusztaságban
kísértő hangok is mind elenyésznek.
S ha benne ragadtam, tényleg, ahogyan
a be nem teljesült átok a prófétába,
majd járom a halotti táncot:
konvergálok a nulla felé.
A rend halála a mozgás,
mint a tíz lépcső képletében.
Ahol végül csak azt tanulod,
amit szívedben mind, előre tudtál.
Legyen szeretet, legyen mozdulatlan.
Legyen oka, célja a mozdulatnak.
Legyen formált és határtalan.
Ahogy a pászma testén táncoló por
sűrű, nyári délutánokon.
Füvek frissen vágott sikolyában
nevetséges, bús, tékozolt idő.
Legyen. Legfőképp csak szeressem,
ahogy itt, és most, és mindig
a felhallatszó gyereknevetést.
Pázmánd, szőlőhegy
I.
Hullásomban a tartás. Szárán száradt levél
a szőlőlugasban, a szomszéd présház előtt -
a miénk papos komolysága nem engedte az ilyen
bohókás gesztusokat. Épülnek és lepusztulnak.
Vakolt vályog helyett téglából rakott, vakolt és mészfehér
vagy
nyers, úgy hagyott, vagy odáig nyűvődött téglakandikálás.
Csálé vetemedett ablakkeretek, a jancsikályha öblös
hő-leadásától meghajlott recsegő ajtók. Vagy idejekorán
mező,
földes bekötőút a helyükön. Csak a pincék kővel rakott
ívéhez nem nyúl, akinek esze van. Házak. Élnek és
halnak.
De a föld alatt, mint nem változó tudatalatti, ott bongnak a
pincék.
S ha idejekorán beszakítja valamelyik új módit lihegő
Pesti barom, sírhelye jeligéje fölé nemigen lépnek az
öregek.
Hullásomban a tartás. Napra tett szőlősorok mentén
dombhátig botlik a káprázó szem. De telek
sarkán a kiázott, csúszó löszszakadék mélyén
nedves levelű páfrányok közt cserkel a darázs.
Nem veri napfény sem, seregélyek zaja fel az ide öntött
hulladék rozsdabarna, vízmosta sírdombjainak csendjét.
Beszakadt kas, bordáját vesztett vízkőtől gyúlatlan
dongák, kiégett falú kályha, cserép, építési törmelék -
ez mind itt termett. Ide messze a falu: alig
veri idáig a hegy a harangszót. Várj. Amíg csak a csikk
belepöckölt vörös íve világol.
A vízmosáson túl,
ahova úgyse mész közel, mert hogy mennél közel,
nem látod a táncot. Soha nem. Csak képelnéd
egy nyári éjszakán a templom tövében terpeszkedő
óvodát, a nyitott ablakot ahova bemászott apád,
"táncolj kecske, ne állj meg
mer' az Isten nem ver meg!
Táncolj, kecske, ne állj meg,
mer' az Isten nem ver meg!"
Szénakazlak suhogó simítása helyett
a szolgálati ágynemű gyűrődését,
"kukorica, csutika,
rázkolódjál, Marika
kati, bati, csutika,
ketten hálunk, Marika."
Egy táncban a tűzben átugorva
a tiltást és káromlást, így megesvén,
hogy gömbölyödött kis pocak a testén,
hárman táncoltunk az esküvőn.
Pocakban én, pirultan két szülőm,
nincs ebben semmi. Így készültem feszt én
és soha, soha, soha meg nem lesném.
Milyen üteme honnan eredeztet,
üteme barnának, kéklő szemezüstnek,
egy örömtől ködlő csillogásban
földre szálló csillagcsillogástan.
Pocakban én, táncolt kettőn a szép jel,
nem éreztük, mi él meg és ki képzel.
A présház éjén apáddal, nagyapáddal szőlőt prédáltok:
a gazdag termés törkölyét, bádoghordók taposott
sötétjébe az elegy éjszakával. Hullásodban
sem maradhatott itt soha egyetlen szem hulladék.
II.
Mihez fog a késő november
a tavaszi gerjedelemmel.
Éhes új tavasz hát mit neki,
az éjeit hűdött láz képeli;
az új tél pihe-hullta mit neki,
szobában, lázban úgysem érheti;
lihegésbe temetne holnapot
nem érik sem színek, sem illatok;
rohannak vele, orvost! Markolász,
kis testét rázza lázgörcs baglya-nász.
Nap tűzte skorpió. Magába mar.
Mentőt, telefonálj, hamar, hamar!
Sírtak, szálltak, imába térdepelve,
marcangos torka éhe el ne nyelje -
az öregek látták, nem nő ez meg magasra,
így is hítták egymás között: a satnya.
Hát, elmesélhető így is. Rímbe csavarva, mintha
játék volna, nem kissé elavult költői modorban dallam.
Nem érinti az anya szívszorulását, nem emeli
bele a versbe az apa tehetetlen fogcsikordulásait.
Most, innen nézve, csak a kórházi folyosón
- nem emlékszem, de mesélték - a Mézga Géza vagyokot
gajdoló két és fél éves praclija játszik
a rokonsága munkába kérgesült tenyerében.
Rég az emlékek tenyeréhez kérgesültem, és igen,
nem lettem bölcsebb, mint a rajzfilmet dudorászó,
megmentett poronty. Tény. Nem lettem bölcsebb,
mint a nagyapám, aki életen át tartott fogadalmában,
hogy leventeként elengedte Drezdából a tűz,
a megtartott vasárnapi templomban járásban sem
lett megfontoltabb, vagy bölcsebb - igaz,
nem káromkodott soha. Hordozta egy város égett,
hamuvá hordott hullatestszagát és tudta,
ennyivel tartozik az Istenének. Nem lettem bölcsebb,
mint a nagyanyám, akit megejtve hagyott a vén parasztok
maradék jóindulatára. Papám szülei vajon
tényleg az unokáért, apámért vették magukhoz,
vagy jó volt az Imre dolgos Julija cselédnek?
Eldönthetetlen. Ez is, meg az is. Ha csalás, akkor sem
ártott. Vagy nem többet, mintha tényleg
nem szökött volna haza a vénem, negyvenhatban, Burgerlandon
át,
ha ott marad, az osztrák macájánál, aki - hírlett -
lehet szintúgy magzattal a köldöke alatt ragadt a
frissen hantolt határ túloldalán.
Ők sem a bölcsességük élték, hanem a legendát,
amit most éppen versbe taposol, ahogy a törkölynek való,
teljesen kifacsart fürtöket taposta gumicsizmával
beleállva apád. Meg te is, olykor. Mert egész úton,
útjának delén, sötét erdőbe ragadtan is élték e hagyományt:
ebben a családban mindig hárman táncoltak a lagziban.
A férj, ara, s a nász oka. Tovább én nem jutottam:
nincs esküvőre ingerlő fiam. Ez is alázat. Még ha hazudok
is. Hiszen nem ezért nincs. Nem pont ezért. Nem a miért, hanem a hogy. Az a
lényeg.
Ahogy nagyapám vénült agyát ette a féltékenység.
Ahogy nagyanyám mondta a sírkőnek: "Nyugodj. Ha tudsz."
Ahogy nagyapám vénült agyát ette a féltékenység.
Ahogy nagyanyám mondta a sírkőnek: "Nyugodj. Ha tudsz."
A présházat, s a házukat is eladtuk.
Az ősök titkai márvány alatt. Nyugodjatok. Ha tudtok.
III.
Elfújja a szüretet megülő felhőket az éjszél.
Lassan feltünedeznek a csillagok is, fénymustot vérző
égi szemek a sehová zuhanó éj űrteli mélyén.
Csikket pöckölsz. Így pöcköli mind az igézett, feneketlen
múltba a földet nyögető ősök földmélyben nyögő sorát maga a rög.
Amivel a koporsóik zörömböltettétek. Van részük odafent is,
ahol nem az emberi méret, de az emberarányos világegyetem tágul?
Vincellérek, zsellérek, büszke parasztok, úrbér
faramuci súlyát ökörfarkra kötözők. Jobbágyok írástudatlan, névtelen
örömet, sok gyereket halni vető fehércselédei.
A plébánia könyvében fenn maradt ragadványnevek -
Bukoralji nagyanyám, a tán első megesett,
hamar hervadó gádzsi, legendás kuporító, gyarapító.
A Dobos, akinek rég pora sincs - csillagatom pattog-e megavult bőrén?
Az érzékek kihűlnek, elvész a cselekvés indítéka.
Nem az emlékeim, a legendáik melengetem. Színházba soha nem
járó, falusi parasztok. Mit tudták ők, a zsöllye hogyan nyikordul
két jelenet között az átrendező sötétben? A kurta öröm hangjait, na, azt igen.
Az oroszt, sáros csizmával a tisztaszobában, meg itt, a hegyen
azt a pincét fosztó, elsuvasztott négyet. Nagyapám tudta, hol ástak
sekély gödröt a davajgitárosoknak. Bár kértem, sose mutatta.
Nyugodjék, aki tud. Az isten sötétjében.
Ültettek, vittek a plébániatemplom padsoraiba, dugvány palántát,
"szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene,
dicsőséged betölti a mennyet és a földet..."
Ráférne némi dicsőségtöltés. Erről alig beszéltünk
csak vittek, mert vitte mind az unokákat. Szép ruhában
a festett mennyezet alá, ahova festve ős vonású pázmándi arcok néztek
a fellegpárnán emelkedő festett Úrra. Nézd, az tiszta ángyom. Az a lánya.
Az meg mint Szklasz sógor, Egy Kuhinkó, amott Fosika Teri,
Töpsi Gyula, a Tyúkanyó, aki férfi, meg a Fatökü, Kratancsik néni,
Plütök Pajti, ez tisztára olyan! Egész gyerekkorom beragyogta
ez a mennyezetről csorgó folytonosság. Isten báránya mind.
Mit tudták ők, hogy hit, remény szeretet, s hogy legnagyobb a szeretet!
Ha nem volt mit beszélni, se gondolni, akkor ittak.
Rosszat remélni nem jó egy faluban.
Szeretet nélkül várakozni se, de mindkettőt csinálták.
Várakoztak csöndben, reménytelen.
Ki sem mondva, de a halottvivőkre.
Ritkán voltak készek a gondolatra, de érezni gyönyörűen mertek.
Táncolni sátoros lagziban gutaütésig, meg
összekapaszkodva énekelni, amíg pihentek a zenészek.
Amíg a hit, meg a remény, meg a szeretet zenére várt.
Búzatáblákba mintát kócoló szél. Zenére várt.
Fecskék a disznóól ajtaja fölött. Zenére vártak.
A kertben kiáltozva érő cseresznye. Zenére várt.
És én. A lagzijukon, édesanyám táncoló hasában.
Azt mondhatod, hogy ez
a bukolika valahol hamis. Mi a valagért nem maradtam paraszt?
Miért oda értem, ahol vagyok, és ahonnan jöttem, onnan miért szakadtam el?
Miért fonódom folyvást szavakba kúszó kígyó nyelvekbe?
Nem azért, mert az elragadtatás útját járom,
hogy elérjem, amit. Hadd vigyen.
Nem azért mert tudatlan maradtam, amatőr,
egy szikkadt nem tudás a nem tudásban. Hadd ejtsen.
Nem azért mert enyém lett, ami nem enyém
és nem tudok tőle szabadulni. Hadd egyen.
Azt az utat járom, ahol nem találom magamat. Ha tetszem másnak is,
az nem az én hibám. És ezen nem változtatott az őseimtől már elvett múlt
kárpótlási jegyben visszaadása. Skorpió, tudod. Úgyis magába mar.
Ami az enyém volt, sem volt az enyém. Ilyen vagyok, ilyen.
Ahol vagyok, ott. Nem változtatsz ezen.
Lassan feltünedeznek a csillagok is, fénymustot vérző
égi szemek a sehová zuhanó éj űrteli mélyén.
Csikket pöckölsz. Így pöcköli mind az igézett, feneketlen
múltba a földet nyögető ősök földmélyben nyögő sorát maga a rög.
Amivel a koporsóik zörömböltettétek. Van részük odafent is,
ahol nem az emberi méret, de az emberarányos világegyetem tágul?
Vincellérek, zsellérek, büszke parasztok, úrbér
faramuci súlyát ökörfarkra kötözők. Jobbágyok írástudatlan, névtelen
örömet, sok gyereket halni vető fehércselédei.
A plébánia könyvében fenn maradt ragadványnevek -
Bukoralji nagyanyám, a tán első megesett,
hamar hervadó gádzsi, legendás kuporító, gyarapító.
A Dobos, akinek rég pora sincs - csillagatom pattog-e megavult bőrén?
Az érzékek kihűlnek, elvész a cselekvés indítéka.
Nem az emlékeim, a legendáik melengetem. Színházba soha nem
járó, falusi parasztok. Mit tudták ők, a zsöllye hogyan nyikordul
két jelenet között az átrendező sötétben? A kurta öröm hangjait, na, azt igen.
Az oroszt, sáros csizmával a tisztaszobában, meg itt, a hegyen
azt a pincét fosztó, elsuvasztott négyet. Nagyapám tudta, hol ástak
sekély gödröt a davajgitárosoknak. Bár kértem, sose mutatta.
Nyugodjék, aki tud. Az isten sötétjében.
Ültettek, vittek a plébániatemplom padsoraiba, dugvány palántát,
"szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene,
dicsőséged betölti a mennyet és a földet..."
Ráférne némi dicsőségtöltés. Erről alig beszéltünk
csak vittek, mert vitte mind az unokákat. Szép ruhában
a festett mennyezet alá, ahova festve ős vonású pázmándi arcok néztek
a fellegpárnán emelkedő festett Úrra. Nézd, az tiszta ángyom. Az a lánya.
Az meg mint Szklasz sógor, Egy Kuhinkó, amott Fosika Teri,
Töpsi Gyula, a Tyúkanyó, aki férfi, meg a Fatökü, Kratancsik néni,
Plütök Pajti, ez tisztára olyan! Egész gyerekkorom beragyogta
ez a mennyezetről csorgó folytonosság. Isten báránya mind.
Mit tudták ők, hogy hit, remény szeretet, s hogy legnagyobb a szeretet!
Ha nem volt mit beszélni, se gondolni, akkor ittak.
Rosszat remélni nem jó egy faluban.
Szeretet nélkül várakozni se, de mindkettőt csinálták.
Várakoztak csöndben, reménytelen.
Ki sem mondva, de a halottvivőkre.
Ritkán voltak készek a gondolatra, de érezni gyönyörűen mertek.
Táncolni sátoros lagziban gutaütésig, meg
összekapaszkodva énekelni, amíg pihentek a zenészek.
Amíg a hit, meg a remény, meg a szeretet zenére várt.
Búzatáblákba mintát kócoló szél. Zenére várt.
Fecskék a disznóól ajtaja fölött. Zenére vártak.
A kertben kiáltozva érő cseresznye. Zenére várt.
És én. A lagzijukon, édesanyám táncoló hasában.
Azt mondhatod, hogy ez
a bukolika valahol hamis. Mi a valagért nem maradtam paraszt?
Miért oda értem, ahol vagyok, és ahonnan jöttem, onnan miért szakadtam el?
Miért fonódom folyvást szavakba kúszó kígyó nyelvekbe?
Nem azért, mert az elragadtatás útját járom,
hogy elérjem, amit. Hadd vigyen.
Nem azért mert tudatlan maradtam, amatőr,
egy szikkadt nem tudás a nem tudásban. Hadd ejtsen.
Nem azért mert enyém lett, ami nem enyém
és nem tudok tőle szabadulni. Hadd egyen.
Azt az utat járom, ahol nem találom magamat. Ha tetszem másnak is,
az nem az én hibám. És ezen nem változtatott az őseimtől már elvett múlt
kárpótlási jegyben visszaadása. Skorpió, tudod. Úgyis magába mar.
Ami az enyém volt, sem volt az enyém. Ilyen vagyok, ilyen.
Ahol vagyok, ott. Nem változtatsz ezen.
IV.
Neked nyökögtem Édes Úr,
négy dúlt sebet, mint hű Pió,
hevertem szúrtan, piszkosul,
én féreg járta zöld dió,
neked nyökögtem, óvj magamtól, ó.
A betegség a gyógyszerem,
a haldoklás az orvosom,
hogy óvakodva kék erem
mélyén trombózis mint oson -
kórtermi, polcolásra használt ócska vánkoson.
Az én kórházam évet ölt,
kék ritmusában nem feled,
beteg torokba mind üvölt,
hangos rorátét képzeleg,
együtt imádkoztam veled, veled, s végül: veled.
Lábamban nehezült igék,
és füst-rakottas vércsomók,
és rám imádkozta az ég
én férgem járta zöld diód,
hiób, hiób, hiób, jaj, mind hiób, hiób.
Csak csurgó vérrel éri meg
hibát-hibára értelem,
neked regél a kék ideg,
rángása közt, megengedem,
leltél uram, hívedben érvet, mondd, Nagypénteken?
V.
Föld karmaiban mögöttem ötven év már.
És én nem értek továbbra se semmit. Így van, tudom.
Mikor artikulálom, azt remélem, hogy megértem közben.
Merőben értelmetlen, hiszen elfelejtem rögtön.
Mégis elmondom - mintha lenne mit - hogyan akartam
fecskét fogni puszta kézzel. A disznóólban fészkeltek, és
a disznó harapós állat. Az ól előtt álltam hát, széttárt kézzel,
várva, hogy belerepülnek a fecskék. De nem jellemző
apró légi akrobatákra ekkora pontatlanság. Erővel, engedetlen
mód akartam megragadni a világod felmondható leckéjét.
Ha ez verseny, az baj. Mert a startkőnél ragadtam,
széttárt kézzel a disznóól előtt, vagy a pince előtti, őszi éjszakában,
karjaimban és hátamban a puttonyozás minden fáradtságával.
Ha nincs más, csak ez a próba, tekints bukottnak,
pöckölt parázsnak. Ahogy repül a csikk.
Otthon az, ahonnan elindul az ember. Mi gyakran váltottunk
otthont. Odahagyva a halottakat. A présházat. A házat.
Egyre bonyolultabb utat találnom az egykori gyerekhez.
De most is, minden pillanatban lángolok,
fecskejelzőfény és csikkben csíkot húzó szőlőparti vakrepülés.
Az életidőm én és nem én szabom ki.
Öreg kövekké, kibetűzhetetlen, megdőlt
múlttá lettek ősök és legendák.
Ennek az átoknak bennem magva szakad.
Ideje van az estnek, lámpafény alatt.
Ideje van az estnek, ha felhős, ha csillagos.
Egy fényképen boldogan mosolygok
a nagyapám karjában, a plébánosunk mellett.
Kis sapka a fejemen. Tenyérre próbált fecske.
Egy szőlőszem, ami a tőkén maradt.
Ha kutatóútra indulok, elég tág
kutatnivalóval kínál a múltam.
Kezdem érteni a képeibe zárkózó anyai nagyanyám.
Fontos csak a csönd és nézni, ahova nézel.
Miközben az apró madarak már messze, víz felett
szállnak akár a vitorlás képzelet,
a maga nagy vizein át. Tartásomban a hullás.
Margit híd, Margitsziget
I.
Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyam
partján, itt áldozótüzek égtek. Sokáig egy berendezkedés
természetes határa volt, sokáig lehetett Isten és védmű -
nagyon későn láncolt rá hidat egy hazahozott, reformer
gondolat és
egy hazahozott, istenébe lógó hajjal álmodó
építőmester.
Ez itt a második híd a sorban, a szigetcsúcsba markoló
leágazással.
A legmélyebb hangú költőnk az avatását szellemekkel énekelte
-
a szellem kőbe és acélba gyűrt, teremtett testét. Kőfalak
közé
szorított, zabolázott, szolga víz alatta. Már nem is éhes.
Gátak közé csatornázott évente kétszer zúgolódó csobogás,
felette a Gólem egyik főütőere, amint dübörgő sejtek
benzinbűz ömlését
tereli a látványos hegyívek, kanyarulatok és sziget
kulisszává tett
fosztatásában. Ide a tenger annyira messze van, hogy nem
szólít
falpartok közt magában mormogó, alsó kövén ücsörgő
locsogást.
Néha tisztelik meg. De csak ahogy egy
jelenséget, ami makacsul nem múlik el.
Pedig behallatszik a budai éjbe,
a pestújhelyi platánok lélegzetébe,
Budaörs kivágott tőkéiről lop otthagyott szőlőszemet.
Az éjbe kúszva besurran egy koncertterembe,
asszonyság-múltját arcán viselő,
öltözni-vetkezni egyre kelletlenebb dáma.
Ide a tenger hallhatatlan messze van. Mégis meghallottad
a szövőszéken surranó fonál hullámverést. Hogy Pénelopé
hazavár és összeszőné múltad és jövőd; s hogy mégse rajta
múljon,
hajnalra lebontja. Hallottad a szőttes hullámverést egy
folyamisten
kőbölcsőbe visszakényszerített, csecsemő gügyögésében.
A tenger a föld szegélye, és nem, te
mégsem jártál a partján soha.
Csak ahogy vittek magukkal a könyvek,
a Tengeróceán partján hullámzó fogadóig,
a csendig, ami zaj.
A tenger ezernyelvű istenarcait
soha nem engedted a folyódhoz közel, pedig ez is
belecsurran.
Az összes, evezővel simogatott
hullám odáig ér. Talán ezért hallottad benne
a folyásiránnyal szemben, hegymenetben
kapaszkodó hívást. Hisz ezt tanultad! Tanultad volna
hogyan engedj a szirének, a najádok, a Tengeri Teknős
csábításának. Itt, a hídláb felett, s a parton végig
megvénült pontonok során ábrándultál ki: a víz útja mára
robot.
Motorzúgással elnyomott hangú bűz. Napi hatvan
kikötés. Turisták, értetlenség és céltalanság -
mert ezen az úton nem jutsz Ithakába.
Ülsz néha a parton, meg a szigeten.
Hagyod, hogy patkány surranjon az alsó lépcső
kövén a lábadhoz közel. Ez a Kirké a mi rovásunkra
tetves. Határon jár most is - már csaknem halott.
Az időt kényszerű csobogása méri, talán ezért
hajlamosabbak fenn, a hidakon a gépben kúszó
sejtek (pont felette) a méltatlankodó fogcsikorgatásra.
Megláncolt folyó. Közönyét a tornyainkból
permetező harangszó
sem oldja fel.
II.
Közömbös víztest alatt, ott lenn a roncs.
Közöny. Folyam-kilométereken át
az áradása testeket sodor. Nincs a szabályozott
folyóban kegyelet. Hiszen nem ő a gyilkos.
Az a hátán úszó szarcsimbók mohóság.
Imátlanul. Eltűnteket tüntetve. Nincs.
Ennek a folyamistennek nincs már itt felelőssége,
testében egy másik Úrnak áldozik,
aki itt ölné le puszta figyelmetlenségből
az aranyborjút. Nem képzelem.
Nem. Szólhatnék a víz vihar-cibált
zivataros közönyéről. Elnyelte őket.
Most szedték ki a híd korábbi testét -
azaz: nemrég. A víz alá robbantott roncsokat,
amikor megújult a szerkezet és egyszerűsödött;
de ez ilyen. Épp üres volt a meder és
talán éhes... De nem. Érzem a közönyét.
A hídon mécsesek égnek. Nem a vízen.
Szégyen van bennem. Amiért a folyó,
a Duna közönyébe bámulok. Amiért
ezt a közönyt veszem észre részvét idején.
De gyakorlatias határátlépő révén
látnom kell a valódi arcotok,
a határ túloldalán hogyan fogadtok.
Úgy gondolok rájuk, mint akik még
a zivataros, éjszakai fények gyönyörében
kattogtatják a mobiltelefont. A család,
nagyapa, apa, anya, gyerekek odatódulnak
a látvány korlátjához. És nincsenek határaik
a valódi gyönyörködésben. Nincsenek.
Közömbös víztest alatt. Ahogy a mentés
turkál most, hogy már nincs miért kutatni -
csak a testeket, mert az ő isteneiknek lényeges,
hogyan adják meg a módját, hogy kell a porhüvelytől
elköszönni.
Látod, ezt az egy Boldog Híradást én nem kívánom
szertartásba fonni. Kaparjanak el. Tömegsír. Árokpart.
Csak hadd bomoljak. Oldódjon bele minden
zavartalanul végül a talajvizekbe. Vigyen a folyó. Ha már
visszatartott
a magam gyávasága. Hogy én álljak a kormányállás
legázolt vasai közé, immár végképp tehetetlen,
fejlődéseszmény és mohóság által eltaposva.
Nem fizetnek a zsebet tömő felelősök, itt nem fizetnek.
Majd elviszi a balhét valami balek.
Ez a közelmúlt is egy konstruált, valahová mutató,
valahova máshova nem mutató időjelző lesz,
egy óra, a folytonos állítgatásban. Egy táj,
hullafoltos ecsettel, óraállítás után.
Minden múltja konstrukció volt és konstrukció lesz,
hídról látható legszebb panoráma,
várral és parlamenttel, a szellemi közép
hordólovas püspökről elnevezett hegyén
égnek feszelgő szabadság bronzillúziója alatt.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok -
csapjuk a többihez. Várostromok hullahada. Pestis.
A prosperálás szüneteiben kiömlő folyamisten elragadtatása.
Forradalmak és ágyúzás. Ágyúzás és forradalmak.
Aztán ostrom megint. A víz már csak víz. A folyó már csak
folyó.
Partra hajtott, menetből térdeplő, golyó ütötte csillagok.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok. Nem a víz éhes.
Nem azt reméltük, amit kellett volna és nem attól féltünk,
amitől kellett volna.
Látod, én is csak a mások szenvedését képelem,
hullámokat ver a sodrással szembe-szél; ilyenkor legvadabb a
Duna.
Nem tudnánk visszafolyni, mégis, folyása módját
újrakonstruáljuk,
"Lehetett volna így is"-ből "így volt".
"Nem úgy volt, hanem"-ből "mégis úgy".
Másként megúszó, félig kievett, patkányok rágta, tarkón lőtt
dinnyehéj.
A saját múltunk a konstrukcióink képzelt, iszapos rétege alatt.
Belebonyolódik a mesélő, aztán egy huszárvágással oldja a
matrózcsomót.
Nem az idő rombol és őriz,
hanem az aktuális mítosz, amit belehalnál.
Az aktuális mese. Újság meséli,
portálok portáján vezető hír:
megérkezett a roncsok fölé a Clark Ádám,
kiemelik a
vízbe ölt Hableányt.
III.
Tűnődtem én a megyeri hadikikötőben,
a folyam: a semmi szélén felállított őrtoronyban
(tűnődhettem, ugyan ki a fasz lopna bármit
erről a roncstelepről - rajtunk, meg a tiszteken kívül...),
tűnődtem az annyiféleképpen kimondott szavakon.
Nem tűntek el. Ahogy az egyenruha se, a flottillás,
kék egyenruha, a barett, a géppisztoly, a harminc
betárazott kísértéssel, az értelmetlen ücsörgés
az amúgy full extrás, forgószékes, fegyvertartós,
reflektoros, csitti-fitti őrtoronyban. A toronyőr
visszapillant.
Meg előre. Mert úton van, a közönyt sodró
folyam: a semmi szélén. Úgy érzi, utazik.
Ez az odaút amolyan visszaút, hiszen nagyapám,
hazatévelyegve frontokból, szökve és letagadva, amit
(amerikai foglyul ejtőket, teszem azt),
ide hívatott be a friss honvédségben, a folyamőrséghez -
az úszni se tudó parasztgyerek. Ez is olyan logikus
volt mint akkoriban minden, idő nem gyógyítja,
mert hol van már az a beteg... Pedig úgy gondolta,
vége a múltnak, kezdődik a jövő. A jövő Dunai
aknamentesítéssel kezdődött. Ázott az öregem a
vízibombák jegenye-magas vízoszlopának visszahulló
permetében.
Nem gondolt ő szerintem semmire közben, ahogy én sem.
Csak utólag esett le, dinamitos halászat volt, amikor
nagygyakorlaton
novemberben, a parton sátorozó dobkályha körül vacogó
sereget
este a nap közben adagolt gyakorlat halhulláival etettük.
Halászlé gulyáságyúban a'la durrantott trotilos
hordók.
Dohogó motorcsónak fedélzetén,
a robbanás verte vízhab hogy elült,
táguló körökben jöttek
a folyamfelszínre döglött testeik.
Se múltjuk, se jövőjük immár.
A szemünkben vacsialapanyag,
a szemükben nem csillant, csak tükrözött.
Annyi volt - kiválogathattuk a
méretes és ép példányokat.
A többit elhintette magával a sodrás,
előre dögök! Víz felszínén utaztok,
sirálygyomorba, gólyák csőrébe,
és a rothadásba. Nem azok vagytok,
akik úsztak vakon, majd
akiknek testén tompítatlan lökéshullám formált,
Nem azok vagytok, akik gyomorba szállnak.
Itt, az innenső, meg a túlsó part között,
lehetségesben, örökké sodorva nem azok vagytok ti.
Csak a robbanás. A pillanatban eldőlt pillanat, mert
elég közel voltatok hozzá. A pillanat T-je. Annyi csak.
Mit szólsz, ehhez az értelmezéshez, Krisna, egykomám?
A hal a halál órájában úszik, s most
egy pillanatban tényleg megérkezett,
előre.
Ó, őrségek, ti mindent
átható
hidegben és tűző forróságban átmerengett, felesleges percek!
Nem tudom. Én tényleg nem tudom
az igazi célom. De minden meggyőződés nélkül
is a folyópartra fordítom, arra
gurulok olykor cangakeréken,
hogy abban a leszállító közegben
végre nyeregben érezzem magam -
és semmi búcsú.
Csak előre, drótparipám.
IV.
Szabadság odadermesztett, brutális méretű kalászt
súlyemelő bronzszobra, nézz közömbösebben
erre a bizmut vízen magát sodrató népségre!
Ne legyen mindent szabad! Emelkedjen folyam halbűz
dögszaga a tájhajó frissen épített parancsnoki erkélyéig.
Mondj egy imát a hajléktalanok nevében,
akik immár megúszhatatlan vizeken járnak, ha nem otthon -
és a hajlékonyak nevében, akik a végén úgyis szintén törnek,
mit a jég.
Te szülj nekem rendet. Bronz rend lesz, bronz rendjel,
harmadik köztársaság.
Te szülj nekem rendet, fenn tartó, fenntartható csajszi.
És könyörögj azokért, akik hajóval járnak,
a közöny választóvonalán a hidak alatt,
lassú menetben cipelve egy idő és
összes partok kritikán aluli szuszogását. Olcsó lény lévén
mit tehetek mást -
kérlek, te olcsó ribanc: könyörülj.
V.
Érintkezni az alig ezer méterre lecsorgó sorssal.
Magam is elcsábultam: egy Dunára nem néző,
de halbűz-közeli szobakonyhában tapadt zsíros,
paraszti ujjaimhoz a Crowley Tarot.
Észrevenni a hurcoltat a kártyalapok egymásra eső
rakódásában - és látni a tendenciát, a lehetségest,
meg az esetlegest. Igen, hiszem, hogy tényleg látni
akkor is, ha önbeteljesítő jóslatot csak. Egyszer
brahiból popcornból összeszedett vicces nagy árkánum
huszonkét lapját vetettem részeg társaságnak,
amit mondott a kártya, adekvát volt, szómegállítóan,
meglepően ült.
Elemeztük az anyaméhben születő rémületet,
meg az előléptetés esélyeit a munkahelyeden -
a szokásos gyávaságok kerestek volna a
konfekció álmaiknak valóságos vállfát.
Szórakozásból, narkotikumból napirend lett,
a gyáva ember előre bambulása - mert úgyis úgy teszel
ahogyan a félelmed diktál. Jövőt keresne,
ahol kevesebb a testekbe hasító explózió.
Ahol horgász, damillal, a folyó mellett; ahol
méltóságteljes rendben úsznak halak, hajók.
Ahol nem fogja ki időtlen és idő találkozását -
csak elfogódott csendben létezik, a rezdítő
kirobbanó mozdulatra várva, amikor kapás van.
Az a pillanat idő az időtlenben. Az a pillanat a találkozás
a szeretetben bujkáló halállal.
Megjósolhatatlan, előre láthatatlan, nem adnak
se kártya, se csillagok támpontot hozzá.
Tényleg, az önkívület rángó rohamát,
és addig a várakozást, mely elvész a napsugárban.
Amikor a parti buliban nem táncolsz,
hanem a zenére te magad vagy a tánc -
és a lüktetését hazafelé gurulva
viszed magaddal virgonc kerekedben.
A célozhatatlan érdekel, amit a víz tud:
hogy kitölti helyét és a táj alatt, felett
egyenletesen oszlik el. Ima, engedelmesség,
egymáson gördülő vízmolekulák közt a kötés,
fegyelem, gondolat és cselekvés.
Szeretnék járni rajta.
Itt a lét egy másik formája valósul.
itt a múlt, meg a jövő:
a csobbanó vízcsepp által
égnek vert vízcsepp.
A kétszeres múlás.
Előbb a tettben, aztán ahogy
megérted: a gondolatban.
A mederben minden rétege
mozgatódik, ez a lefolyás
csak a tengerben leli meg az
egyensúlyát. A békét.
Csak azért nem tudtatok meggyőzni még,
mert nem láttam a tengert.
Ami bennem víz, az ott is
egyensúlyt keresne. Végleg.
Elpárologna. Elfoszlana a parton.
És visszahullna legfeljebb ide,
egy jövőidő valid zivatarából.
Szabadalmi Tár, hamutartóval
I.
Négy hét időszerűtlen idő után a nyár,
október után rögtön az augusztus -
kifacsart felhők aranyat érése után az arany
napfény gombostűjére tűzött Pünkösd. Holnap a napja,
s a holnapi nap ugyanígy ránéz
a gombostűre tűzött csikkre és gyújtja
a tegnapi parázs izzását. Valahogy ennek a rabja maradtál.
Ha áramolsz az időben öntudatlan, és
időn és renden kívül: öntudat. Segít, ha így kerül az idő
időn és nem renden kívül, naná, a járásának
mindig is alapja volt ez a rendetlenség.
Kancsal járásban a bevérzett szemfenék pillangóhatása.
Nincs semmi rendkívüli az elhajított
földlabda csikkben, amin utazol, immár
hét és fél milliárd nyüzsgő parázzsal, ívet húz a csikk
a naptalan éj löszszakadékába, ahol
kihunynak a szentjánosbogár csillagok.
Már nem lepne meg a májusi hó sem.
Ha piros hó esik. Az egy nap húsz fokot ingó
lángoszlop, ami elemészti a csipkebokrokat.
Mintha a húsvét három, holtan töltött, kárhozott napját,
az ördög idejét élnénk, immár hét hete.
Melyik kő mögött lustálkodsz,
lejárt a három nap szabi, haver!
Ha erre jönnél,
az időben hátrálva, ki ne hagyd az Országos
Találmányi Hivatal Szabadalmi Tárának Szabadság téri
fiókját. Vissza-hagyták azóta, azt az alagsori színháztermet
a Hazatérés templomának imaterme alatt;
arra a praktikus közösségre hagyták, amely
lakásokat épített a szentély fölé. Mert mér' ne.
Ha az Úr mérne, félre kell söpörnie a hívek
feje fölül az ott lakó egyházfik és -lányok markazit
hónaljszagát -
félre kell görgetnie, akár a követ a feltámadás erőszakos
gesztusában.
Vissza-hagyták azóta a számomra járható utak közül,
nem abba a felekezetbe tartozom. Mára egyikbe sem.
Hőhullámokban törne rám a kétely a politikus igehirdetéstől.
De Te, Uram, befordulhatsz a sarkon, az
éjjel-nappaliból
jövet (fuldoklik a házhoz szállítás és a multik hóna alatt),
kezedben a három zacskó sörrel vagy borral
(tökmindegy, te amúgy is nagy arc vagy, gyere, víz van,
csináld vele, amit - majd nem nézünk oda).
Ha erre jönnél,
nyolcvankilenctől kilencvennégy-ötig tartó
"neked mi az, jössz és megoldod" sétafikában. Ez
is egy végpont. Volt.
Kiformálódó, műtött okulások és kíváncsiságok,
Katona Tibi barátunk és püspökünk, amint jött a szikével
és rommá boncolta a hozott hírt -
mi voltunk hárman-négyen a műtősegédek.
Gyere cimbi. Feküdj a kés alá.
Jó néhányszor térdepeltünk imához, kollégák, a roskadásig
irattal töltött salgópolcok között, a református templom
alá reformált aktakukacoskodásban, egymást bökdösve,
meg
vakondvári, kíváncsiságpárti, dér verte püspökünket:
"hülye vagy, Tibor" (lehetett neki mondani,
hatvanba ősz-ütött kamasznak).
Azért vagy itt, hogy letérdelj, és vedd és ne vedd komolyan,
mint egy másik imarendben a kópé ministránsfiúk.
Tibor profán misét celebrált az alagsorba. Gyere, cimbi!
Legalább a múltba, ahol imádkoztunk. Az őszinte
kételybe térdepelve.
II.
Egy öregúr, kabátján kajafolt.
Körülötte kétely-híve rózsák.
Az egykor volt templom alagsorában.
irathalomban, hamvában és porában
a betelt pohárba csurgó ötleteknek.
Ez éghető víz. Ne markolászd! Sebes lett
tőle nemcsak a kezed, de a szád is -
szertartás, pálinkagyújtó fázis.
Árvíz gyanánt ránk ömlő ötletek,
s te rágyújtottál. És fújtad öt helyett
a lé fölé a füstöt. Kormolódott
mindaz, mit álmatlan forgolódok
azóta is. Te ifjú voltál, kíváncsi
nem átallottál leckéket kívánni -
én már csak jó napot. Magam vagyok a lecke,
egy pozitív HÍV, ki a kórból juszt is ki van rekesztve.
A víz meg a tűz, a közeli folyó
oda bűzlött, akár egy lefolyó.
És ti egyre-másra égtetek,
az ajkatokra bélyeg éghetett,
és pöckölt csikkek fényhozásait
elnyomva mind, ott hamvvödröt telít:
a múltad máig zokszó. Légszomj éhű früstök -
tűz, víz, tüzes víz, meg lassan oszló füstköd.
Hajnal előtt, a bizonytalan órán
már nagyon mentünk volna a Vadászig,
a csarnokba, hogy mi csak frissen jó ám,
kikérten, zsíros Simon mágusra ásít-
son mustárral és kenyérrel, az élvezet;
bár ez a Simon nem repül, de mászik -
Tiborunk már megint szétszedett.
Eljutottunk az elmekaparásig:
küretre van szükségem, hogy feledjem
a gyermekkorom úttöréseit,
egy nyakkendőnyi hitrendszer-keretben
hogy hogyan ne jussak el a késekig,
belém-döfésig, s hogyha ennyit késik
az ítélet, egy kissé se sürgessem.
Egy nevelésből, hogyha mélyre vésik,
se legyen vadmálna-folt a dresszen.
Valaki jön, megáll, és
nekilódul,
egy részeg Krisztus keresi a hesszen
túli termet, hol nem fogyunk a szóból.
Meghívtam, eljön, hiszen jó gyerek -
legfeljebb majd az asztalokra fekve
az ügyféltérben köztünk hentereg,
tényleg emlékezhet pár jó gyerekre...
Gabesz, Tamás, Kotász úr olykor, én,
meg aki még - lásd, elbasztam a rímet -
járt pince-mélyi világközepén.
Tibor, baszd meg! Kurvára
hiányzol.
Nemezisem, meg mi is? Agapém?
A szalonnázások. Ahogy legázol
a hivatalba lépve a hagymaszag.
Hadonászva védenél hibától -
ez hét lépés és nézd, a sakk, a sakk,
csikóáldozat, aztán feladta.
A taknyos Botvinnik. Naná. Fakó alak
vele szemben a vesztes Capablanca.
Felém villan a holt mester a porból,
ki puszta szájjal műteni akarta
bennem azt, mi nem volt cukorból,
de vedlő kígyó bőrét hagyta rajta -
Nem olvadt, hogy "minden a korból
folyton kilógó lélek". A test a csapda.
"Minden a lélek" A többi cafrang,
rosszul szabott műfogsor harapta
hagyma, szalonna.
Aztán nekünk jutott a vak rang,
Kotász Zolival, mikor a stroke-ja kisodorta
a ritmusából, hogy kiszutykoljuk lakát.
Mert hetven éves anyuka-fia
amit lerakott, pohár, kanál, kabát,
rétegre réteg, bűzlő életfosszília -
az ott volt, ahol hagyta. Gyász és siralom -
huszonegy konténert töltött meg a lom.
Egy élet bűzét kellett bírnia
az orrunknak; s a Tibirodalom
lerántotta közben bennem önmagát.
Én bár Simon, de lám, hát ő se Péter -
szájszagba fúló borléböjt tisztaság.
Mégis, bár látnám! Sosem
vélt kivétel.
Most faggatnám, de a sírkő mattol.
Egy vélt hajnal foszló igézetében
sem integet a vezéráldozatból.
Nem zabál, nem iszik, ügyfélnek se segít,
egy másik hivatal betűin se kavar,
de talán sötéttel ment mindenségtől remit -
ki tudja. A tábla kitakar, betakar.
III.
Van, ahogy a két part egymásra bámul,
sötét a világosra, másfelől nézve szintén a sötét a
világosra -
a hivataltól két utcányira folyik a három választható
orientáció:
A kurta jurta jogos indulata, a mellényzsebbe dugott
európai órarend, meg közte az imbolygás országnyi kompon.
Hasonlítanak egymásra, ahogy a halál hasonlít az élethez,
a te halálod például a nyüvek életére fog. Ki kompon száll
fölébe,
hídon lábal, kajakban evez - annak a Duna még mindig
határfolyó.
Nem szednek hídpénzt, de minden hasonulásod sokat vámol
a maradék meggyőződéseiden. Minden átkelés
Koppányból Istvánba, Werbőczyből Dózsába, Mátyásból Dobzséba
komolyan erodál a honfiú hitén. Bár a végén
az a halom forgács is te leszel, amivel megtrágyázzák a
rózsabokrot.
A szabadulás is így. Amikor végre elhervadsz és
kihajítanak a vázából. Díszelgés közben májusok és
novemberek piros betűiben
kiabáltad a gyerekkor indulóit. Tudod, aki egyszer
megégett egy hit miatt, az nem rajzolgat a másik hamujába
horogkeresztet
se csillagot. Az tényleg csak titkok értelme, rózsa.
Álmomban keresztény
kurzusdiktatúra volt és a
Szabadalmi tárban volt a
kényszerlakhelyem.
Itt laktunk, lakhatástól fosztott,
pardon, Uram! Lakhatással
ajándékozott szingli kollégák.
Innen jártunk párkereső-terápiára,
gyónni a fejünk fölé, meg
vasárnaponként a körmenetre.
A jegyrendszer előnye, hogy
kis ügyességgel a 4. azaz a lisztjegy
1. azaz cukorjeggyé fakul -
az éhezés kellős közepén
szerezhetsz magadnak egy jó kis
cukorbetegséget.
A sakk tilos, az egyik
szellőzőcsőben rejtegetjük a
készletet - mert az eleve
elrendelt sors kigúnyolása,
hogy lehetőséged van lépni.
Leütni a Vezért.
A cigaretta is jegyre, pult alól,
a legfontosabb cserealap.
És én épp rágyújtanék, amikor
álmomban dörömbölnek.
Feltételesen vagyok rabszolgalábon -
nyilván tartott szabadkőműves...
Ez baj, nincs a nyakamban,
hol a megváltott hitbizományos kendő, a kék,
arra ébredek, hogy jaj, hova raktam...
vagy hagyjam a toszba és
fogadjam el végre a csönd nagy adományát?
IV.
Templom alatt, pincebogár
voltál a leghitetlenebb,
csatornalétet csordogál,
nem gyógyul, Jézus-szíve seb,
és korporál a kormorál -
Válassz, halál vagy agyhalál,
a test repül, a lélek hálni jár.
Milyen vad éhű kárhozat,
hogy kérni sem kell és miséd -
hogy szent terektől távolabb
megszentelődve nyílik ég,
mint tékozló fiát, be úgy fogad -
lapul halál, vagy agyhalál.
Gyúl a lélek és kiég a sár.
V.
Ha megírnám az egyetlen valid lépést Krisztus haver
felé,
azzal nem járnék valami jól. Ha el is nyel a csönd,
lehet, visszalök magából a bennem maradt
hangzárványok által. A kezdet előtt, a vég után,
merthogy Jézus él! olvastam egy falfirkán 93-ban.
Ápolt volt a bolondok házában, amit bezártak,
most hajléktalan, évente kétszer megfagy.
Mentősök bámulnak hiába égre néző,
kiürült mazsolatekintetébe. De mindig visszajön.
Ahogy a magamfajta is. Harminc ezüstért,
mert benne felejtettük a kasszában bankrablás közben.
Mindenki visszajön. Mert dolgavégezetlen,
mert nem ő lépte az utolsó lépést, és a mindenség csak vár -
hogy megint ő lehessen az éjszaka felhős, fénytelen
feketéjével.
Hullásomban a foszlás, és foszlásomban a hullás: újra a
sejtbe.
A kisfiú tudta, milyen tábla várja, protestált,
egész kis torkával kiabálta a nemet,
ahogy Wittembergában a vallásalapító, akinek
praktikumát tartják csak, vallását nem a kódis
Krisztust
templom elől elhajtó hív-pozitívok. Milyen tábla és milyen
lépések.
Nyilván visszajövök, új kezdet lesz, portyázás a
kimondhatatlan területére.
Azaz: ide vissza. Közénk. Közétek. Folyó közé. Elpöckölt
éj fényívet húzó csikkje gyanánt. A rózsa pillanatában.
Ez a szeretet vonzása, és a szólítás hangja.
Szóval sziasztok, hosszú mese volt.
De ez itt még nem a mese vége.
Megérkezünk onnan, ahonnan szökve,
s ahova most megint nincstelenül.
Mi, az utolsó föld vírusa és
mi, az első föld magvetése -
szóval tehetek bármit, találkozunk.
Foglak én még fárasztani téged,
kifoghatatlan naphalacska.
Leszek a macskád vagy te leszel a macskám.
Foglak én még támasztani téged,
oszlopszent barátom. Nesze. Itt a kübli.
És vagy jóra fordul végre, és más lesz,
vagy ugyanez a füstbe pácolt,
eltéveszthetetlen dohányos tüdőszag,
amit nem takar el a mentolos cukorka.
Szóval nincs értelme elköszönni.
De azért csácsumi tűz, és szia, szia,
puszillak Rózsikám.
(Újpalota, 2019. június 6-16.)
2019. június 15., szombat
Sorozat-vetés
Nemekkel vastagon rakott
nemtelen felületen érzékenyít
szemed láttára, íjhúr-feszes
kitartott kompozíció -
minden elismerést megérdemelnek.
Elképzelsz egy kávészünetet,
a pénz felhajtásától, színészválogatástól,
helyszín-kereséstől vágásig, a
hangsávba markoló zenéig tartó folyamatban -
ki mennyire esett ki a szerepéből.
Távolítanád.
Túlságosan behorpadtál tőle.
Méltatlan történet méltó
szlogenjei a szemed láttára egy
tényleg valóságzamattal fertőzött
hazugsággá állnak össze -
a komponált dráma szerkezete a hazugságé.
De nem erről szól a közben érzett
íz, fémes véríz a szájban,
bőröd alá borzongó,
képernyőről csorgó bűnevés -
hiszen láttad. Hiszen magadra vetted.
Közben nem az elcsúszó optikák
kompozícióját láttad, hanem
átélted kisember helyzetében a
fertőt, csontvelő-sorvadást -
robbanástól robbanásig tartó, keretes szerkezetben.
Fotellakó.
Rácsodálkoztál a fajtád méretére.
Mondják, most önmutogatók hordái úsznak
az érzékenyítő szándék farvízén.
De most minden jó szándékra rárepül
a keselyű kíváncsiság -
a részvét keltése részvételt szülne.
Extrémsport az unalom helyén
bőröd kitakart, feltárt minden pihéje,
a szarkofággal fotózott önmosoly
hogy itt is szuvenír mivoltod voltál -
ahol ők szereplők voltak.
Turisták egy sorsforgatási helyszínen.
Mondják, a régióbirodalmi mémgyár
már tervezi a tényekbe nyúló idegen kezet.
De most minden emlékezet
rendre újrainstallált programok következménye -
a múlt folyton változó narratíva.
Fotellakó. Nézed a komponált világ
kék derengésbe áramlását,
lassan a magad által magadba
táplált helyszínek sem tűnnek ténynek -
így is beérik a sorozat-vetés.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)