 |
| Sashegyi József képe |
Megnehezülnek a felhők szatyrai. Reggel
belekarmol térdembe a hűlt fény.
Dérharmathajú fűszálak merednek rám
a nyárfák sorának
árnyékából, mintha én tehetnék róla.
A város megcsikordul, rosszul
olajozott kazánajtó, mögötte elfelejtettek
kitakarítani. A tavalyi tél hamujába rakom az
idei tüzet.
Nézd. A parton is ősz van, ahol egynyári vidám
szirom lehettél. Nem a nedves kenderkötél a
kikötőbak ékszere.
A szél a leggonoszabb ékszerész. Kiékeli a
szépet. Öregasszonyok mellére
képzel csókokból tétova
szemeket meresztő láncot. Ahol
a gondtalanságunk sétált ott most halk
csobbanásokkal nehezül a víz.
Valakitől majd bocsánatot kérek, mintha
én akartam volna hogy hervadj.
Így látod, ha a szélcsend múlt tótükrébe nézel -
szerintem csak a szemed sarka
rozsdásodik kicsit a párásabb levegőtől.
Most az a dolgunk, hogy tartsuk egymást
ahogy levél a bakot, és bak a levelet,
a parton ahol a nosztalgia jár ahogy szokott:
elkésve, őszben.
*
gyászhírt kapott a
nyár. ölbe ejtett kézzel
ültében őszül.
ilyenkor vigasztalna ha az este a víg asztal körül élő
VálaszTörléshajlamaink mentén nőne (csak úgy) nevetés meg a szó
és hajlamaink önként vonnák a karunkba akit akarunk ha
foszlódó ránk borul éjfagybirodalmával a hótakaró -
Jó olvasni a soraid Zoli. Örömmel tölt el, ha egy fotómról ennyi szépet gondolsz. Köszönöm!
VálaszTörlés