 |
| Szigliget |
tegnapi hűlt vereségünk bronzemlékjele - állok
jól ledugózott vén tűzlukad éhe felett
(kartács zápora kelt, sikolyok kusza kertje hiába
kőrondella fokán fülsiketítve ha szólt)
földre kiontott vérből mint születik meg az élet
sűrü nyüvünk ahogyan holt húson lakomáz:
lásd, hát így tapogatná ergya korom a dicsőség
visszhangját a csöved gyilkos, hűlt hidegén -
romfalakon kinövő moha, magzó tátika mellett
létre vakon, vereség nem múló terhe alatt.
*
Hol késel az éji homályban régi dicsőségünk hol
valahogy szégyenből nőtt ez a Hősök tere itt.
Pici ország nagy formátuma pendült vérszagú egykor
tapogatnám egykori léted felragyogó fénylő nyomait.
A seholban. Ami elmúlt, elmúlt. Nem jön vissza a fény
sem a földön a nyomán kúszó éjpuha sejlő árnyék.
Vissza a magvába se bújik, nem csökken a növény,
nem zanzáll vissza tojássá karmos csőr levegőt hasító szárny éh.
Pici ország, ami nagy benne az elmúlt - és teher.
Az egykori nagyság terein mindétig hordani kell -
letehetetlen tehetetlen telikezű ejtett vállal kitántorog,
mádban bedaráltan késne az éji homályban visszafelé az otthonod.
*
Volt aki növesztett. Nevelt.
És nyílt - tér és eszme - a kert.
Életben az életet éhes
felszabadult testiséges
örömmel élte - akárha
roppant nevetéssel ez a nyárfa.
Volt aki szólt. És volt aki
nem csak szólt: megtanult hallani.
A másikat. Ki lelket átitat.
A bárkit, aki nélkül nem születik áhítat.
Életben az életet - éltes
mintáikat követve te is így éltess.
Ha megpendül bennem a fém
hangzó húr, feszülés idején
ezeréves holt bánat
el ne csiszoljon -
volt aki vésett. Jeleket a mának.
Aki hitet és testet egyként
adott a szavának.
Neki szóljon.
*
megművelt múltból
hajthat ki csak élesztő
mívű jövendő.
 |
| Szigliget: a rondella |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése