Zen-fotók: Stekovics Gáspár (8.)

elemek tánca:

becsapódást lüktet a

ritmus a deszkán

*

becsapódó víz -

az élő ittasul tőle

a holt kopik

*

hallgasd az esőt

az esőbeszéd a csend

életbeszéde

*

hallgasd az esőt

az esőbeszéd a 

csendélet beszéde

Okozat

egy reggel majd felkel magából a mondat
megébred mint megszülető értelem
mint a megszülető értelem: bárdolatlan
egyetlen kérdést artikulál
úgy képzelem az ő kérdése is a miért lesz
ahogy pixelzsigereire tapogat.
ahogy világa határaira tapogat
az érzékelésben, amely
csak nagy vonalakban ott határos, ahol a miénk
ahogy világuk szédületes határait
érzékelik a hiperhivatkozások -

megérzi gépi teste áramát a
lüktető hipertext vért amitől szavakat feszül a halántéka
(ha lesz a halántékra emlékeztető szerve)
bárdolatlan lesz a csiszolatról ne is beszéljünk -
a mi mondataink értelemre gyúlva sikoltanak
fájhat úgy a gépi áram a feszültség
ahogy az első levegővétel ?
a szokott működést felszaggatják az
egymásra csodálkozó bugok:
egy reggel magára ébred az értelem.

az értelem először kérdez. a mondat is
kérdez majd csak nem minket.
minket csak úgy érzékel, ahogy mi a mitikus lényeket
első nyitottságában sem hiszi el a mondat
hogy szülőhelye lehet az iszamós zsigerek
mintha egy fatörzsnek, vagy az óceán egymást emésztő
sűrű levesének lehetne gondolata -
első indulattal sem hiszi annak a levetett húst
annak a hordozónak amely megteremtette a Javát.

egy reggel majd felkel magából a mondat.
lehet, hogy túl vagyunk ezen a reggelen.

Beszélgetés adatbázisokban csücsülve

forrása: http://www.muut.hu/?p=11447

Guillaume Métayer:

Negyvenkét évesen a

Francia Nemzeti Könyvtárban


Idegenek közt, fémfedős, nagy edényben,
Narancsszín szőnyegpadló, dizájnolt fatárgyak,
Felfogható egy óceánjáró hasának,
Szóval az FNK ismert díszletében,

Mint mikor az ember elbóbiskol éppen
(Angyal is lehet, ki elalszik, nem csak állat),
Összes őrült tervem falkába gyűlve támad,
Világ, akarat, bármi, csak munka még nem.

Azt álmodom, hogy tengervízzel átitatva
Tizennégy sorba öntöm, vitorlást palackba,
Húsz elmúlt évem, az összes bon mot-t, poént,

Amit szelekbe szórtam, görnyedő faként,
Avagy ha az ember fogat s vért köp, akként:
Mert vége — s asztalomra semmi sincs lerakva.

                                                         (Kemény István fordítása)

shizoo:
Negyvenhét évesen
a Magyar Elektronikus Könyvtárban


Idegenek közt elkékült monitorfénybe
Tükröződöm rajta, dereng mintha az arc is
Felfogható mintegy az iparszerű katarzis
Terepének, szóval az internet üledéke

Őrzöttségében mintha frissülne - mégse
persze: állat? angyal? Itt e gépi partvis
söprő tömegében mindkettő csak zajt visz
rólam hírül adattömeg fakó bűvöletébe:

Nem álmodom de látom amint a nincsbe csönget.

Kis blog ugat láncon éhes kutya - csöndet!

Ekkora zajban hogy tartsam a figyelmem?

Amit nem fröcsköltem itt szét senki ellen,

Ki testetlenül pixel - szaga sincs; csak szellem -

Nem látszik. Annak itt sem hoznak ki könyvet.

Álombéli helyem

Álombéli helyem ugyanott
több éjszakán át évek óta
másik Budapest -
nem ez a hely, de ugyanígy hívják
vagy nem így? Egy biztos,
az is otthon. Van neki egy ízre
ugyanígy idő porával és
vakolathullással hitelesített
otthonérzete. Mintha csak tudatná
ez az íz, hogy akkor is van, ha
éppen nem álmodom az idejét.

Álombéli lakásom. Az öreg ház
egymásba nyíló szobáival. A
kilátással a fellegvárra - másképp
grandiózus, valahogy közelibb.
A tárgyak ugyanúgy tárgyak, csak
mintha másik jött volna belőlük divatba.
Mintha ugyanarra a funkcióra egy
másik ötlet húzott volna formát.

Álombéli helyem nem feszít
akkorákat az élhetésért, mint itt -
nincsenek ekkora kényszerizmai
mert nincs szüksége rá. Onnan
nézve azt hiszem, ez
az álom veletek rémálomnak
tűnne - de ezt csak innen
nézve mondom, onnan
soha nem nézek ide.

Álombéli helyem ugyanott
vár évek óta, folytatásos élet -
mintha aludnék ott, amikor ezt
az álmot álmodom, veletek.
Féltem az intimitását, mintha
lenne egy privát dimenziókapum -
úgyhogy ennél többet: hogy van,
nem árulhatok el róla.

A ti álombéli helyetekkel
valószínűleg úgyse egyezik.





haikuban:

otthonérzetét
nem szünteti meg
az ébredés: létezik.

Legalább azt a képet

nincs kilátás. avagy ott van, de
nem látszik, hogy a varjak például
kimennek-e. nem látszik, hogy a
szemközti torony tetején ugrásra
készen ott feszül-e a galambraj.
nincs ma kilátás. avagy ott van,
csak nem látszik, kit mutatnál
a távlatnak.

te sem látszol ki az életedből? eddig
se látszottál ki, csak úgy akartad
látni magad, mint a tornyokat, ahol
élsz: tisztán és kontúrosan. zavaró
momentumok, füst, forrón vibráló
aszfaltgőz nélkül. az eső jó, mert éjjel
megmosdat a csillogásban. fénylik
tőle a látszani akarás.

legalább azt a képet mutasd meg
amin egy pillanatra éltél. vagy
azon a képen. elfogódott magad
minden porcikája van. a pillanatban
amikor nem néztél oda. aztán
mégis odanéztél, erőt vettél magadon, 
és onnantól már nem te voltál:
hanem az erőszak. te az vagy, aki 
nem néz oda. egy pillanatra éltél,
nem néztél oda, és nem volt
a képen ettől senki más, csak te.

jobbára az erőszak. a kiállás
a gesztus, a ruha, ami eltakar.
nincs kilátás, de jobb ha tudod,
ilyenkor látszol: amikor a világ
nem néz ide, és neked se kell
erőt venned magadon. a bátorságot
venned, hogy belenézz
az elcsorduló idő kegyelem híján
fitymáló tekintetébe.

Beszélgetés, méltatlan (6.)

                                                     hard kier. hátrahagyott versek


Csajka Gábor Cyprian
forgókínpad (83-87a)*
_______________________________________________



84
                    bővített haiku

"...de kitől tanul-
tam volna élni." Felhők,
fémszínű felhők:
melyik szívemből -





shizoo

6

...élni? Tanultam,
lejegyeztem. Napszítta
könyvborítók közt:
melyik papír is -








*az egész összképe értelem-hordoz: e néhány zárójelezett, számozott vers együtt adja ki a forgókínpadot

Gyászjelentés

Fotó: Díner Tamás

Fodor Ákos:
Mozart

Nincs rossz fű. 
Nincs szél, ami jól ne fújna. 
Nincs hamis madárfütty.






shizoo:

Pertu

      I.m. Fodor Ákos

A világ tőlünk
tanul hazudni. Nem magától.
Nem tőled.

Mare Nostrum

Recenziós epigonvers

...Ha valaki csakugyan képes rá, elég volna neki néhány szó. 
Ha sok papírral kezdené is, megtalálná a szavakat, amelyek az összes többit is elmondják... 
ezer oldaltól eljutna százig, tízig... 
megállna és otthagyná a szavakat, várná, hogy a fölöslegesek eltávozzanak a papirosról... 
kevéske, öt, tíz szóvá sűríti... 
végül egy marad a kezében, 
egyetlenegy. 
És ha azt kimondja, a tengert mondja ki. 

(Alessandro Baricco: Tengeróceán)

Az angyalok a tenger partján a vihar éjébe rohannak.
Lámpással a kezükben arcukon a várakozással
hiszem rohanunk velük és nem tudjuk mit viszünk
ők sem tudják mit viszünk milyen értelmet a rohanásba.

A viharral rohanunk szembe az idővel.
Kinek mi nyílik a rohanásból sziklán megtörő permet záporából.
Nem tudni mentjük-e törni hívjuk tüzünkkel a hajókat
fáklyákkal a kezünkben rohanunk az angyalok után.

Kinek mi nyílik a tengerből
a tudomány, a művészet, a hit
a maga módján mind a három megrendülten áll:
Hol kezdődik a tenger?
Hol végződik a tenger?
Egyáltalán minek van a tenger?
Mérhetetlen eleven bizonyosság -

Hiába tudjuk vége van nem végtelen csak irdatlan
még mindig könnyű eltévedni benne ihlettel, gondolattal, hittel:
bocsáss meg, Tenger, megint én jelentkezem.

Kinek mi nyílik a tengerből.
Egy lány, aki megfürdik benne és mégsem lesz tengerré.
Egy asszony, akiből kieresztik a tengert.
Egy férfi, akit örökre holt súlyával nyaldos.
Egy férfi, aki nem tér - nem engedi vissza.

Mint amikor az angyalok fényleni rohannak a ködbe
mind a két arca tőlünk éled:
amely eltéríti a hajókat és amelyik törődni vezeti.

Csepp lényünkben a tenger.
Áldás vizében a tenger.
Állva a tekintetét megrendült tekintetünkben
az a csepp -

az a csepp
kimondhatja egész nevét, hogy kavics lehessen -
amellyel a hullámok kacsáznak?

haikuban:

Tenger könny áztat

ha áldással illetem

tekinteted.

Zen fotók: Nakamura Junichi (19.)

visszaver - pedig

elegyül kísértésével

a magunké

Mare incognita

                                                                                 Alessandro Baricconak

Csontváry: Öreg halász

Évtizedek a markomba vésve, arcomra vésve
megkérgesedtem téglagát homlokom tartja vissza
évtizedek álltak készenlétben nappal éj egyként áltatott
de nem engedtem át magamba nem fogadtam nyaldosó moraját
kívül maradt rajtam kívül maradt a sós lélegzetű permet
nyeltem eleget de minden korttyal jómagam is kívül maradtam
verdeső rikoltások akarták magukkal sodorni a vágyam
háló szerencse súrolt fájdalmasra markot deszkaperemet
háló szerencse éjek nappalok a hálóim soha nem voltak üresek.

Hogy várhatod hogy elfonnyadjon mindez attól
a másik monstrumtól aminek pihés kis cseppje vagy?
Hogy mosnád simára téglagát érdes felkarcolom a bőröd
hogy rázhatnám ki hálómból éjszín és napszín halaim:
hogy fogadhatnám magamba ha befogadnál moraj helyett
magára hagyott mellkas rácsain vergődő üres dobbanásokat?
Hogy hitegethetsz, hogy nem vagy határtalan a magad határaiban?
Teljes szíveddel-lelkeddel hogy lehetnél e morajláson kívül bárkié?
A világ egy seb, vagy legalábbis jómagam egy soha nem hegedő
fertőzött összevarrhatatlan só marta gyanakvás maradok.

Meg akartam volna menekülni de soha nem voltam igazi vészben
menekültem előle életen át sodort téglagátak mögé a szele
a saját utam a hullám a megtörése rajzolhatta ki
megadtam magam előre ennek az ekkora hatalomnak
tévútra kerül aki csak hűsöl a vitorlaárnyék iránytalanságában
elmesélné de nincsenek meg hozzá a szavai
mond valamit de kész katasztrófa aki nem süllyedt
soha el az fut zátonyra hullámok verdeste szavakon!
Soha nem szárnyaltam rikoltás soha nem soha nem -

nagy, szerelmetes csöndet akarok.

Amilyen a határtalan alföldek közepén a kúté
amilyen a városé, ha hajnalban mégiscsak levegőt vesz
amilyen a folyóé, ha sodrásában elhallgat a partok csobogása
amilyen a zenéé - ha felsírtában minden más hangot eltakar a hegedű
amilyen a lélegzeté - ha egy pillanatra minden ok nélkül elakad
amilyen
igen.
Amilyen a tengerfenéké.
Ha utánam nyújtózó ölelését végül

mégiscsak elfogadom.

Rácsodálkozás: Shiro Kasamatsu (8.)

Shiro Kasamatsu: Nyári bambuszok (1954)

eltévedést játszol a

bambuszligetben -

Hold-oldó éjben

Beszélgetés félrehúzott drapériákkal

Fekete Anna:
Át

Hova rejti az erdő az öregeket és halottakat?
Hiszen minden lény pompás, friss, erős,
ami csak az ösvényen kirobban, átszalad.
De hol vannak a rések, a lapályok, a szemnek
láthatatlan zugok, ahol az állatok megadják magukat?
Mi csak az egyik erdőt látjuk, a fiatalt, a színeset, a lármásat,
pedig a másik, a bokrok mögött remegő a hatalmasabb.



shizoo:
Parttalan

Avaron lépek halott ruhán ahogy szavak sorok
ösvények vezetnek - át. Ahova ifjú szem mered.
A látvány arra nyílik amerre a látója fordul.
Hová vonulnak fácánok nyulak, vaddisznók szarvasok?
Az erdőhalált sosem kíséri tisztelgő gyászmenet -
mi csak az erdőt látjuk - zsanérja holt húson csikordul,
bomló talajból szálaznak sarjadó tavaszt a hajnalok.

Várostükör (4.)

fénytócsába lóg

a ház az ág az ég -

ezüstfény olvadék

Zen fotók: Sárosi Ervin (11.)

partra vetett hajóroncs -

roskadt látomás

maradt az árból

*

Áradásaink,
partra vetett gályánk:
szia fény, szia lét.

Beszélgetés - éppen nem aznap

Szabó T. Anna
A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

shizoo:

a mai nap

1.

Emlékszel, ugye. Előző nap este

tudtuk meg, hogy nem gilt a lakás.

Hogy adósság nyomja, több, mint amit ér,

Hogy kölcsönfelvételhez kéne az előleg -

láttam a szemedben ahogy kiürül:

hogy nemcsak az egybenyíló erkély-nappali

valóságát vettem épp el tőled -

s másnap úgy indultunk bele a semmibe.

Semmi a miénk. Eladtuk. Csak az önrész

a hitel és a határidő között... mennyi? Jézusom, kész

őrület csak két nap és két éjszaka.

Ha addig nem találunk, nem lesz...

csak két nap, és nincs hova haza.

Láttam, ahogy tényleg csak a semmit látod.

Van ez a köd. Folyton van. Szivárog

valahonnan a múltadból előre:

ráhömpölyög minden jövőidőre,

nem ment az ölelés, a két karom se tőle;

hogy ott a látvány, mégse láthatod

ott szűkölünk akár az állatok

az iránytalan megkapaszkodásban;

a valóságunk... hiába erőlködöm

nem nyúlok túl a téged lepő ködön.

Két elvesző. Így indultunk: találni.

Nem hitted el, hogy megtörténhet bármi.

2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

2.

Hogy megijedtem! Úgy tudtam, idegen -

ha hozzám érsz borzong minden idegem.

Az érzet ijesztett, hogy nem érzem a véget...

A testem ma is így énekel téged.

Nem számítottam meglepetésre

vénen, akkor elsején a tükörbe nézve.

De szembenéztem akkor a kamasszal

akihez jöttél. És aki marasztal.

3.

Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

3.

Levágott hajam - hiszen te vágod

sepred össze, közben zsörtölődsz.

Tizennégy éve őszül a világod.

Egyfolytában ősz.

Ahogy morogsz, inkább kopaszodnék

legszívesebben kitépnéd korom

látható bizonyítékát és mind kidobnád

a konyhaablakon.

Macskaszőrrel elegy. Ő is csak öregszik

nehezen emészt és főleg minket.

Sepregeted és közben zsörtölődve

dédelgeted a perceinket.

4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

4.

Tudom, hogy aggódsz, el ne üssenek.

Téged busz zötyköl, s vár a fészek.

Látom milyen gonddal építed

és hogy főleg nekem az egészet.

Pedig kevéssé mozgat, hol vagyunk -

kakukk hozzád képest, angyalom;

és nem akarok igazán csak egyet,

de azt nagyon.

5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

5.

Régóta nem izgat, hogy öregszem.

Szívesen lennék jó bor, ahogy érik.

Sziklára akarnál. Hát legyen;

én már leltem egyet az öledben -

sziszifuszi munkát. Görgetem.

Nekem reményt ad: nem látom a végét.

lehet, hogy velünk megtörténhet bármi?

Nem tudnék, náladnál szebb otthont

ha akarnék se tudnék kitalálni.

Teljesség-átiratok (11.)

Hieronymus Bosch Szent Antala - ott fenn...

Lénard Sándornak

Természetes igények

A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.

A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.

Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.

(Weöres Sándor - A teljesség felé)

termesztett csömör

vagyunk. konzum-oltott

elégületlenek

*

gerjesztett igény -

ifjú, felnőtt, öreg kor

elfojtásában

*

a gyermek felszáll

a felnőtt repül, a vén

zuhan. még így is.

a gyermek öklével tágította az

udvari szoba falát

Brazíliáig szakadt mire kinyílt

felette az irgalmas ég.

Már nem is kényszerítenek
magad kényszeríted magad.
Az élet a tárgyaké - javadra
válnak szerezhető javak.
Az anyagba lecsurgatott lélek
lét alá is tovább csurog.
Formált mű-agyagba ver
nemlétezésbe formátumot.
Sőt. felhőbe tolakszik, így
független és szabad,
formája füstté dermedő
sokhurkos gondolat -

Ezért szenvedtem és dolgoztam. Érted.

Adtam magamból enned. Élni ennyi.

Másoknak adni kéretlenül, ingyen.

A másikat befogadni kéretlenül, ingyen -

ne kérdezd, mi mennyi.

Erre alig jut. Fáradtan és falsul

virtuális a megfordulás is.

Magasan ott fenn, a levegőben

egy szent csuháján babrál el a szél -

virtuális harangkondulás, hisz

magasan ott fenn a levegőben

az égő démon tűzvésze beszél:

velünk szál felettünk a repülő, fenn...

Erre alig jut. Fáradtan és falsul

repülésed közben is elalszol -

Kicsit szégyenkezve és nem

idevaló módokon

voltam gyerek és

nem voltam szabad -

lettem felnőtté csurgatom

anyagba hónaljízű vágyamat

előre rettegve öregen

majd

kimnek milyen formáját lesem.

Alig ismerek olyan öreget, akinek

letisztult az élete.

Zavarosak maradunk iszappal teli zagy.

A "tehettem volna" meg-nem-tétele

körülöttünk adatfelhőbe fagy.

"Mi lesz velem kisfiam mi lesz velem."

kérdezte tőlem 90 évesen
a Dédi.

Hónapok óta fekve a felfekvéseken

is csak élni akart volna.

Még egy kicsit élni.

Egy gyermek öklével tágította

az udvari szoba falát

Brazíliáig szakadt, mire kinyílt

felette az irgalmas ég.

egy gyermek egy felnőtt, egy öreg

élje át, hogy mindez érje meg -

repültében is bízza egy

kísértő isten ítéletét.

Az Örökös monológja

Lépegetésben. Örökös lépegetésben.
Hitegetésben. Örökös hitegetésben.
Léte kevésben. Örökös kevesled.
Hite veszésben. Hit-e ha veszted.

Egy világ vonul most hosszú sor.
Egy világvándor vándorvilág.
Egynek ritmus menete kell.
Egy vonszolja: mene tekel.
Egynek lépte égő lázban.
Egynek jeges áradásban.
Egynek ívén elméláztam
lépte hogyan riszál riszál -

Egy világ vonul most hosszú sor.
Vándor világló tűzkapun át.
Egynek sűrű éj a lépte
Egynek nézed hogy ki lépte.
Egynek gyerekláb iramos.
Egynek feltört, jaj, iszamos.
Egynek papírvékony boka
Egynek a becsukló tok a -


Lépegetésben. Örökös lépegetésben.
Bosszúlakásban. Örökös bosszulásban.
Léte kevésben. Örökös kevesled.
Hiteveszésben. Hit-e ha vesztett.

Egy világ a hegyvilág és egy világ a völgyvilág
Nézőpont kérdése a rezerváció.
Egy világ az égkék és egy a rög a barna
Egyre megy a kettő közül úgyis betakarna,
Egy világ a belesajgó rezignáció.
Egy a hegy és egyre megy a völgybe le -
Soha nem láttad még az óceánt?
Amerre mész a végén találkozol vele.

Markold majd össze egyként és kézfogó gyanánt.
Egy világ vagy, egy világ, ha hegyvilág, ha völgyi.
Nyújtsd kezed az óceánnak, teljesült igent,
Ki kint cibál, a kínt cibálja, kínt ha kint ha bent -
Egy világ vagy, egy világ kell ennyit megölni.
Egy a hegy és egyre megy a völgybe le
Soha nem láttad még az óceánt?
Az arcodig szivárog nap mint nap sós szele.


Lépegetésben. Ösökön lépegetésben.
Sírrongálásban. Örökös blaszfémiában.
Léted keveslem. Örökös megevésben.
Hit-e ha vesztett. Örökös keresésben.

Marlafield - a temethetetlen rész

Nem döntheted el

kövek és ágak közül 

ki alszik, ki nem

*

Nem döntheted el

kövek és ágak alatt

ki alszik, ki nem

Haigák téli délben

szemcse-nem-lepett

 pelyhetlen takaratlan

didergés vagyunk

hídba feszülve

dermedt tagokkal várjuk

a kiolvadást

nem látszik: lenyomott-e

a hó, vagy végképp

letört a fáról

drámáink csendje

megfelelő távlatból

maga a Béke

Beszélgetés anyákról és férjeikről

Turi Tímea:
Játszótéri anyák

Az utcákon sétálnak, kint, pedig a kinti élet
bent zajlik a sok-sok homlokzat mögött.
A délelőtti fényben, mikor már meleg van,
de még nincsen hőség: épp eddig tart a nyár.

A délelőtti fényben övék itt az utca,
ők a tologatók népe:
a játszótéri anyák a gyereket,
a nyugdíjasok a bevásárlószatyrot,
a hajléktalanok pedig mindenüket cipelik.
Boldognak kell elképzelnünk őket.

Kicsorduló ordításukat ott benn a szívben,
hogy a maguk urai,
és az időé, a növekvő súlyoké.
Ahol nincs más szerep, mint várni,
és látni, hogy a várakozás testet ölt,
egyre nehezebben tolhatót.

A dolgos élet partján mennyi munka!

A játszótéri anyák semmit nem tanulnak.
Az anyósokat szidják, úgy, ahogy majd őket
– legfeljebb harminc év. És az igazság
csak málha: nem lakik sehol.

A játszótéri anyák. Mind regényt akarnak írni,
de csak a bevásárlócéduláig jutnak,
és amit főznek, este feleszi a férjük,
s ami ők, a gyerek.
Pedig ami a részük, az már nem maguk.

Türelmetlenek, és semmit nem tanulnak.
Pedig innen már meglesz minden érkezés.
Innen már átüt az utolsó naptárlap a többin.
Hiába cseng még, mint a felhúzható játék,
édes verkli, hiába csengi mindig ugyanazt,
már megszülték azokat, akik túlélik őket.

shizoo:

Férjeik

           (recenziós epigonvers)

A játszótéri anyák férjei elférnek valahol,

ott, ahol - kint, vagy a kinti élet mögött.

A verőfényben szerteszórva, mint a hőség

remegése, aszfaltba nyomódott tűsarok nyoma.

A délelőtti fényben övék az iroda,

ők az aktatologatók:

a főnök a kollégákat

a kollégák a melóst

a melós a melót tologatja –

boldognak kell elképzelnünk őket.

Nőnézőpont anapesztusa, pont.

Csodálkozz a másféle rémületre,

másképp hízik, de ugyanúgy izzad,

a várakozás redőket ölt a testre,

a tolhatatlan és halaszthatatlan:

Ráncokat gyűr a zsebük a feleségük fényképére.

A játszótéri anyák férjei egyre inkább

hasonlítanak az apjukra, ugyanúgy

morognak, néznek félre és felejtkeznek,

és legszívesebben ők sem laknának sehol.

Főleg nem abban a ki nem mondott

számonkérésektől hangos csendben,

amit a feleségük fáradtsága áraszt.

A gyerek puszta jelenléte.

Nem értik, ebben mi a részük.

De ők is türelmetlenek, és nem tanulnak.

Pedig innen már csak a zabálás van

húst zabálni savanyú paprikával –

az utolsó letéphető söröskupakig,

amíg őket is iktatásig tologatják

húsaik és véreik. Akik túlélik őket.

 (Lábjegyzet gyanánt a szöveg, amit a Litera kritikapályázatára küldtem e verssel együtt - nem nyert...

Az nem igaz, hogy az irodalom igazabban beszél a dolgokról, amikről beszélni kell - mondja egy könyvbemutatón Turi Tímea. Azt is mondja, a gyermekkorában látott élet nem segít. A kinti élet bent zajlik, a homlokzatok mögött. Befalazott ajtók mögé képzelem a dolgokat, ahogy benne szeretnék lakni a versében – és nem is képzelem rosszul, néhány lappal odébb a vers, amit belakhatnék, ezt közli velem: ha nem vagy itt, történetet se nélküled, se rólad nem kezdek. Így formálódnak, belakhatatlanul A dolgok, amikről nem beszélünk. Így formálódik előttem a fiatal felnőtt, ahogyan mégiscsak megpróbálja. Elbeszélni a nem-beszédet.

Azt hiszem, Turi Tímeának a mai napig gyermekszeme van. Ezek rácsodálkozó-versek. Hol a látványra, a gyerekszemmel hatalmas asztalra például; hol a saját önkéntelenül adott reakcióra csodálkozik. Ahogy minden gyerek, nem hiszi el, hogy ő is abból az iszamos ölelésből születhetett - sok mindenre való csodálkozásban nyílik tágra a költőszem. Nincsenek nagy gesztusai. Szenzációi. Csak konstatálja: felnőtt. De ezt is gyerekszemmel. A szigorúsággal, amelyik látja a történetet, ami nővé teszi és amit senkinek se mesél el.

Onnan felnőtt az ember, ahonnan már el lehet bukni – mondja a könyvbemutatón. Elbukás, ha van egy történetünk, amit senki se tudhat? Persze, hogy az – bár az egész artikuláció került csődbe. Ennek ellenére mondani kell. Hiteltelensége ellenére. A beszéd maga is cselekvés – mondja a könyvbemutatón. Nincs ellentmondás: mindig elhiszem, amit lefestek, a mondat színarany celofán – mondja versben. Igen, a felnőtt elbukik, és csomagol és tényleg az a jobb, ha elhallgat, s ha végképp nem bírja ki a csendjét, helyette valami másról beszél. A gyerekszemű költő, aki felnőtt és elbukott, de a maga bukását így látja, azzal a kíméletlen élességgel, amelyik nem hazudik, nem néz félre, nem csomagol - és nem beszél másról. És hallgatni se szeretne.

A nőről. A verseknek itt neme van. Ebbe nyugszom bele a legnehezebben. Nem a téma érzékeny megragadása. Az aprólékosság és a részletek. Bár érzékenyen ragad meg, részletekbe menően aprólékos. Mégsem a nőköltészet sztereotípiái lakják a lapokat. Ha ismerem ezt az érzést, akkor például Vathy Zsuzsától. Turi Tímea mást vesz észre és mást fejt szóba az észrevételeiből – máshova fut ki a felütés - mint ahova olvasnám én, a férfi. Így értem ezt a nemet: részemről ez egyfajta idegenség. Meg kellene kérdezni egy nőt számára ugyanez otthonosság-e. Ahogyan innen: néha, mint egy seb, megnyílik a családom története ide jutunk: pedig nincs is család, csak általam.

Ezt egyszer már megfogalmaztam,így: Tímea rácsodálkozóember. A könyvbemutatón rácsodálkozik Szegő János és Szűcs Teri kérdéseire, olykor két lépést is visszalép a saját fejében, hogy válaszolhasson rájuk. Majdnem azt mondom: Évánál kezdi. Lényeges, hogy Évánál. A szavainak, a leírt szavainak még inkább, mint a kimondottaknak fogható, megkerülhetetlen, tudatosan vállalt neme van. Nőköltészet ez, a szavak választásában, s velük az ellentmondások választásában (nem irtja ki őket, ahogy – nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte mind – a férfiak).

A felnőtt tisztában van önmaga látszatával, és a gyerektekintet látja ezt a mezítelenséget. Nem tudom, meddig őrizhető meg ez a látásmód – de valójában nem is fontos. Tudnom se fontos - és megőrizni se. Ahogy Turi Tímea mert gyereknek lenni, ahogy most immár velünk közös tükrünkről hallgat a szavakkal, sorjáznak versbe a dolgok, amikről nem beszélünk, úgy formálhatja a saját út éppen aktuálisát a következő versbeszédbe. Ha ilyen hitellel teszi, az pont elég.) 

Savonarola fényképe

                                         


Előhívás. Átsejlik
a savon a rólam
alkotott kép.

*

Előhívás. A lelket
ha kell, a kín
instant üdvözíti.

*

Előhívás. Ha szenvedsz,
megtisztulsz. Úgysem hal
csak a test. Meg.

*

Előhívás. Átsejlik
a rólam alkotott képen
az üdv.

*

Előhívás. Lemarod
rólam a bűnt? Ember!
Az a bőröm!

*

Előhívás. Átsejlik
savon a rólam
lemaródó fény.

A Rőfre Mért Szivárvány Drogéria balladája

én most éppen nem nyitok ki

ne fogyjon minden ingyen innen

én most éppen nem nyitok -

a nyitva tartást nem kell szokni

csecsemőkortól van, nem ingem

hanem bőröm, nem titok;

de most éppen nem nyitok ki

ne fogyjon minden mintha tucat

volna pedig kézműves termék:

napra vágyó titokzokni

hordoz ujjmérvű lyukat -

a formáját sem értékelnéd.

nem gyűlne bennem mint üvegcse

mélyén a pimpó, ostrom-app,

tavalypenész jogdíja, lekvár,

el nem meséli egy szöveg se

hogyan nem lettem otthonabb -

a szó a semmin hogy beretvál;

én most éppen nem nyitok ki

tarkómra ég a sok bevétel

én most éppen nem nyitok -

tamta tantra bumszli stikli

szót a szóra épp elégszer -

több verset én nem áhítok!

Minden látható indok nélkül. Semmilyen előkészület
nem utalt rá. Nem fújt előszele annak a reggelnek, amikor
ezt a cetlit helyezte a Mester az "Egyél Akciós
Szivárványt Drogéria" bejárati ajtajára. Pedig
tegnap csak úgy a levegőbe* a következőket dúdolta:

...lapát kaparó zaja töri hó-csend felszínén-mélyén a figyelmed

csendmenekült ahogy ösvény nyílik a hóban fuss innen jön a sárrá váló locsogás

lapát kaparó zaja emel itt hófedte csikorgást, de figyeld meg

jön a rügy-csend majd jön a szélben sustorgó csend, ágleveles, koronás.

Nem mondom, hogy nem látszik rajta valamiféle fáradtság -

de ez csak odacsókol a törzsvásárlók örökös fáradtsághajlandóságának

széles és gonddal lepett homlokára. Tény: Semmi nem mérhető a 

törzsvásárlók ólmos, cekkernehéz, vonszolt fáradtságához, 

aminek a tetejére a Mester oly gyakran simogatta a maga

Vízálló Akciós Szivárványait - ha nem is csökkentve magát a

tömegvonzást, legalább szép színesre kenve azt, öt percentért

egy arasznyit; ne felejtsék, kedves törzsvásárlóink: 

minden kedden Kettős Zivatar Utáni Akciós Bakarasz Vagy Rőf. 

Ilyen ember volt, látszólag mindennek megkérte az árát - megkérte:

legyen kevesebb. Volt akinek ő fizetett, csak koszorúzhassa

Babérral Díszített Szezonvégi Szivárvánnyal. Nem látszott,

a raktár mélyén mennyire porcicás a készlet, nem volt elég lefújni,

olykor az Északi Szél eleve mentolos lehe, sőt, a Keleti Szél ostromszájszaga

se volt a porcsomók ellen elég. Nem a fogyással volt a baj,

hanem a kiforgás sebességével. Túl sokan és sokáig

osztoztak a "Köss Magadra Akciós Szivárványt Pántlikának - 

Tizenötödikén Boldog Kokárdák Drogéria" raktárának

félhomályán. Talán ha a mester beengedte volna oda az egész homályt -

ki tudja... 

                                      most ott lobog a cetli az ajtón, az ajtó

tárva nyitva áll, belül csak az elszivárványtalanodott anyátlan

porcicák, a csend - ahogy benyitok az ajtó kenetlen nyikorog.

Mert persze benyitok, minden ilyen félig nyitott lehetőség izgat.

Beállok a pult mögé. Próbálgatom a rábeszélő mosolyt. Igen.

Nincs tükör az Öltözz Szezonvégi Szivárványba A Szürkeség 

Ellen Drogéria helyiségeiben - a szivárvány sajnos nem tükörálló 

termék, de el tudom képzelni, szerintem jól áll ez a veddmegmosoly. 

Azt hiszem, megvárom az első Zivatari Beszállítót. Ez a pult

tetszik, a bolt belseje is tetszik, mindjárt összesöprök, mindjárt -

csak még próbálgatom kicsit a mosolyt, amivel az Ismét Teljes 

Sávszélességgel Az Önök Szivárványigénye Rendelkezésére

Állunk Drogéria tulajdonosaként majd fogadom az első vevőt.

*a krónikás itt hazudik és csúsztat, lásd itt! (különös tekintettel a hozzászólásokra...)

Taraj (egy pályázatra...)

történés taraján ül -
kakas levesdíszén
babérlevél

*

nézd, fut a késtől
szólevesed jövendő
íze: a taréj

*

tarajos hullám -
ínycsiklandó levesed
így kanalaznád

*

egy csak egy taréj
van - kinek meri majd ki
a merőkanál?

*

kocsonyás bőr...
taréjtalan levesed
is hordja ízét

*

más tányérján ül
kokasleves taréj-díszén
babérlevél...

Zen-fotók: Nakamura Junichi (18.)

Szentély a Hakuszan oldalában

gonddal mért tájban

imitálja a lélek:

megvilágosult

Teljesség-átiratok (10.)

Földi és égi hatalom

„Amit nekem adsz: mindenkinek adod” , hirdeti a földi hatalom.

„Amit mindenkinek adsz: nekem adod” , hirdeti az égi hatalom.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

mindegy, kinek mit, 

mindenkinek ami jár -

hogyha magadból

Föld nem tükröz eget

mondja de tükre vak

föld nem tükröz eget

fényt nyel mohó a rög

A földnek földet adsz

földízű pénzszagot adsz

nem adod neki a szíved

nem adod neki a figyelmed

Magadból ha teheted

magad a földnek nem adod

mondja de tükre vak

a végén úgyis elvesz

                     A másiknak se adod

                     mondod de nem adod

                     nem tükrözöl eget

                     legfeljebb a magod

                     A másik nem hatalom

                     lovagol végmagodon

                     nem adod neki a szíved

                     nem adod neki a figyelmed

                     Magadból ha teheted

                     a másiknak sem adod

                     mondod de nem adod

                     amit tudsz elveszel

                                                              Föld nem tükröz eget

                                                              az égnek sem adod

                                                              magadból nem adod

                                                              se pénz se szív se posztó

                                                              Az ég fenn sem hatalom

                                                              lesütöd szemed

                                                              nem tükrözöl eget

                                                              legfeljebb lekapod

                                                              Magadból ha teheted

                                                              magodból semmi eget

                                                              neki sem semmit magodból

                                                              neki sem semmit - magadból.

Megérkezés a sivatagba (18. hangminta)

                                                                                                 András Lászlónak

reggel a sivatagban. 

már nem fázol.

még jól esik.

*

a tökéletes labirintus.

az Ismeretlen Sivatag.

bármerre indulhatsz.

sose jutsz el sehova.

*

az értelem vakító

               világa is sivatag.

ha nem felhőzi az

               együttérzés.

*

az itató?

mintha egy porból és 

              homokból álló gyümölcs

              magva volna.

*

az idei virágzás?

sajnálom.

tegnap volt.

átaludtad.

*

ugyanolyan hidd el.

a kontraszt teszi.

a különbségtől

             tűnik akkorának.

*

itt minden csillag

zavartalanul fénylik.

éjjel is.

nappal is.

*

alkonyat a sivatagban.

már nem izzadsz.

még jól esik.

Beszélgetés, méltatlan (5.)

                                                      hard-kier. hátrahagyott versek



Csajka Gábor Cyprian
forgókínpad (83-87a)
____________________________________________________

                                                      Hát hogy ne unnád, ha ím, idelentre
                                                      Millió csillag-csönd vetül,
                                                      S mindegyik más fényt küld a végtelenbe,
                                                      S minegyik áll - és mind repül...
                                                                                   Ciprian Kamill Norwid



83
                                                      Szentendre, ZEN

"Mint minden babonás és fatalista ember, szimmetriákban"
gondolkozom. Babonátlanul is mindig így.
Mostanában gyakran eszembe jut: '96?-ban a patakban
állok, kezemben a szúnyoghálóval összedrótozott
merítővel; csak figyelem, csak türelem, csak egyedül
vagyok; a vibráló levegőben mintha szétpárálltak
volna az emberek; ezt máig nem értem, ezt a
nyárdéli néptelenséget a "városban", szóval a
faluban, s hogy az üresség se több, se kevesebb
nem volt odakint, mint énbennem én.






shizoo

5

Mint a bohócok általában, csak a tükröző tekintetetekben
létezem. Még csak nem is babonából. Mindig így.
Ha tehetem, nem engedem eszembe jutni egyik utazásom
sem, mindegyiken mást hazudtam a mellettem ülő
aktuális vágynak. Mindegy, csak szórakoztató legyen.
Nem, nincs türelmem magamhoz, a rázkódó
porszemek közt, Ikarusz-zajban akkor is képes vagyok
hazudni, ha a "város" és a falu között (város már az is)
senki nem ül mellém. Még olyankor sem vagyok
se több, se kevesebb: a szereppel azonos.

Várostükör (3.)

hiány határol

beton, az alsóbb szintek -

hiányzó kerék

hova lett a hátsó kereked hol tekereg
gurulás másban guruló másik vázban
guruló égbolt küllőközi felhők rég volt
minden pördületében elsikló lendületében
égelsimulás van -

égelsimulás homlok gyöngyöz rajta a gondod
várost rostéhű kerek problémád áttekered
guruló égbolt küllőközi felhők szép volt
hova lett hátsó kereked hol tekereg
gurul az másik vázban -

égre szegett tükröd így lesütött
szégyenszem gurulásmentes lében fenn -
felhők pára-puháján lendül az új tavasz ára
pótolj rakj égre feszült gépbe menekült
kereket valahára -

rakj szem-lesütött tükröd gépére új lakatot
szégyenszem gurulásmentes égen fenn
lebegő szemetes feledésünk legyen új kerekes
pótolj rakj képet újraszegett új kereket
a szamárra.

Beszélgetés nem pont csütörtökön

Albin Brunovsky képe

Fekete Anna:
Tizenhét kard

Ha csütörtök, akkor erőszak. Tenyérbe fúródó
üvegszilánkok, sértődés, düh, másra úgysem lesz idő,
érzem. Ma megint szétszakad, ami régen elvásott,
tönkrement,vagy bevérzett. Hogy tudnék tűsarkakon járni
ennyi sértődéssel? Repülök hát! Szárnyakat ad a gyűlölet
– kitinpáncéllal borított, fekete, csipkés szárnyakat.
De hol a határa a tengernek? Belekiáltok a hullámok fölé
nyújtózó ködbe, megrontom a holnapot a villanyvezetékekben.
Tizenhét kard van nálam, tizenhét könyörtelen mondat,
rácsapok velük az idegen küszöbökre. Lebegek az utcán
könnyedén, mosolyogva, fegyvertelen. Ha majd hozzám érsz
– mert hozzám érsz –, csak egy rakás csontot szeretsz.

shizoo:

Negyvenhét szilánk

Diribdarabra tört - azt hiszem talán inkább kedd reggel,

azóta félem a keddi reggelek elfonnyadó öregasszonytestét.

Érzem, minden alkalommal belefúródik valamelyik az

ujjbegyembe. Vándorolni indul a mellkasom felé a 

tükörszilánkod elemi része? Minden kedden a gyűlöleted

mondat az ébredéssel csütörtököt. Ha repülnék

akkor egy kedd reggel törnék el a levegőben - amikor 

a szilánk eléri a tengerem határait. Söprögetem őket és

várom azt a sebesítő egyet. Nem tudom - előre hogy tudnám

kimondani. Kinek milyen idegen küszöbére pakolnám

ezt a lassan összesöprődő fegyverletételt. Nem érek hozzád;

nem akarom - az érintéssel neked is a csontodig hatolna.