Turi Tímea:
Játszótéri anyák
Az utcákon sétálnak, kint, pedig a kinti élet
bent zajlik a sok-sok homlokzat mögött.
A délelőtti fényben, mikor már meleg van,
de még nincsen hőség: épp eddig tart a nyár.
A délelőtti fényben övék itt az utca,
ők a tologatók népe:
a játszótéri anyák a gyereket,
a nyugdíjasok a bevásárlószatyrot,
a hajléktalanok pedig mindenüket cipelik.
Boldognak kell elképzelnünk őket.
Kicsorduló ordításukat ott benn a szívben,
hogy a maguk urai,
és az időé, a növekvő súlyoké.
Ahol nincs más szerep, mint várni,
és látni, hogy a várakozás testet ölt,
egyre nehezebben tolhatót.
A dolgos élet partján mennyi munka!
A játszótéri anyák semmit nem tanulnak.
Az anyósokat szidják, úgy, ahogy majd őket
– legfeljebb harminc év. És az igazság
csak málha: nem lakik sehol.
A játszótéri anyák. Mind regényt akarnak írni,
de csak a bevásárlócéduláig jutnak,
és amit főznek, este feleszi a férjük,
s ami ők, a gyerek.
Pedig ami a részük, az már nem maguk.
Türelmetlenek, és semmit nem tanulnak.
Pedig innen már meglesz minden érkezés.
Innen már átüt az utolsó naptárlap a többin.
Hiába cseng még, mint a felhúzható játék,
édes verkli, hiába csengi mindig ugyanazt,
már megszülték azokat, akik túlélik őket.
shizoo:
Férjeik
(recenziós epigonvers)
A játszótéri anyák férjei
elférnek valahol,
ott, ahol - kint, vagy a kinti
élet mögött.
A verőfényben szerteszórva, mint
a hőség
remegése, aszfaltba nyomódott
tűsarok nyoma.
A délelőtti fényben övék az
iroda,
ők az aktatologatók:
a főnök a kollégákat
a kollégák a melóst
a melós a melót tologatja –
boldognak kell elképzelnünk őket.
Nőnézőpont anapesztusa, pont.
Csodálkozz a másféle rémületre,
másképp hízik, de ugyanúgy izzad,
a várakozás redőket ölt a testre,
a tolhatatlan és halaszthatatlan:
Ráncokat gyűr a zsebük a
feleségük fényképére.
A játszótéri anyák férjei egyre
inkább
hasonlítanak az apjukra, ugyanúgy
morognak, néznek félre és
felejtkeznek,
és legszívesebben ők sem laknának
sehol.
Főleg nem abban a ki nem mondott
számonkérésektől hangos csendben,
amit a feleségük fáradtsága
áraszt.
A gyerek puszta jelenléte.
Nem értik, ebben mi a részük.
De ők is türelmetlenek, és nem
tanulnak.
Pedig innen már csak a zabálás
van
húst zabálni savanyú paprikával –
az utolsó letéphető söröskupakig,
amíg őket is iktatásig tologatják
húsaik és véreik. Akik túlélik
őket.
(Lábjegyzet gyanánt a szöveg, amit a Litera kritikapályázatára küldtem e verssel együtt - nem nyert...
Az nem igaz, hogy az irodalom
igazabban beszél a dolgokról, amikről beszélni kell - mondja egy könyvbemutatón
Turi Tímea. Azt is mondja, a gyermekkorában
látott élet nem segít. A kinti élet
bent zajlik, a homlokzatok mögött. Befalazott ajtók mögé képzelem a
dolgokat, ahogy benne szeretnék lakni a versében – és nem is képzelem rosszul,
néhány lappal odébb a vers, amit belakhatnék, ezt közli velem: ha nem vagy itt, történetet se nélküled, se
rólad nem kezdek. Így formálódnak, belakhatatlanul A dolgok, amikről nem beszélünk. Így formálódik előttem a fiatal
felnőtt, ahogyan mégiscsak megpróbálja. Elbeszélni a nem-beszédet.
Azt hiszem, Turi Tímeának a mai
napig gyermekszeme van. Ezek rácsodálkozó-versek. Hol a látványra, a gyerekszemmel hatalmas asztalra
például; hol a saját önkéntelenül adott reakcióra csodálkozik. Ahogy minden gyerek, nem hiszi el, hogy ő is
abból az iszamos ölelésből születhetett - sok mindenre való csodálkozásban nyílik tágra a költőszem. Nincsenek nagy gesztusai. Szenzációi.
Csak konstatálja: felnőtt. De ezt is gyerekszemmel. A szigorúsággal, amelyik
látja a történetet, ami nővé teszi és amit senkinek se mesél el.
Onnan felnőtt az ember, ahonnan
már el lehet bukni – mondja a könyvbemutatón. Elbukás, ha van egy történetünk,
amit senki se tudhat? Persze, hogy az – bár az egész artikuláció került csődbe.
Ennek ellenére mondani kell. Hiteltelensége ellenére. A beszéd maga is
cselekvés – mondja a könyvbemutatón. Nincs
ellentmondás: mindig elhiszem, amit lefestek, a mondat színarany celofán –
mondja versben. Igen, a felnőtt elbukik, és csomagol és tényleg az a jobb, ha
elhallgat, s ha végképp nem bírja ki a csendjét, helyette valami másról beszél.
A gyerekszemű költő, aki felnőtt és elbukott, de a maga bukását így látja,
azzal a kíméletlen élességgel, amelyik nem hazudik, nem néz félre, nem csomagol
- és nem beszél másról. És hallgatni se szeretne.
A nőről. A verseknek itt neme
van. Ebbe nyugszom bele a legnehezebben. Nem a téma érzékeny megragadása. Az
aprólékosság és a részletek. Bár érzékenyen ragad meg, részletekbe menően
aprólékos. Mégsem a nőköltészet sztereotípiái lakják a lapokat. Ha ismerem ezt
az érzést, akkor például Vathy Zsuzsától. Turi Tímea mást vesz észre és mást
fejt szóba az észrevételeiből – máshova fut ki a felütés - mint ahova olvasnám én, a férfi. Így értem ezt a nemet: részemről ez egyfajta idegenség. Meg
kellene kérdezni egy nőt számára ugyanez otthonosság-e. Ahogyan innen: néha, mint egy seb, megnyílik a családom
története ide jutunk: pedig nincs is
család, csak általam.
Ezt egyszer már
megfogalmaztam,így: Tímea rácsodálkozóember. A könyvbemutatón rácsodálkozik Szegő János és
Szűcs Teri kérdéseire, olykor két lépést is visszalép a saját fejében, hogy
válaszolhasson rájuk. Majdnem azt mondom: Évánál kezdi. Lényeges, hogy Évánál.
A szavainak, a leírt szavainak még inkább, mint a kimondottaknak fogható,
megkerülhetetlen, tudatosan vállalt neme van. Nőköltészet ez, a
szavak választásában, s velük az ellentmondások választásában (nem irtja ki
őket, ahogy – nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte mind – a férfiak).
A felnőtt tisztában van önmaga
látszatával, és a gyerektekintet látja ezt a mezítelenséget. Nem tudom, meddig
őrizhető meg ez a látásmód – de valójában nem is fontos. Tudnom se fontos - és
megőrizni se. Ahogy Turi Tímea mert gyereknek
lenni, ahogy most immár velünk közös tükrünkről hallgat a szavakkal,
sorjáznak versbe a dolgok, amikről nem
beszélünk, úgy formálhatja a saját út éppen aktuálisát a következő
versbeszédbe. Ha ilyen hitellel teszi, az pont elég.)