Párapárlatok

A tegnapi este
reggelre köddé vált -
3D-vel írnám,
annyira paplan.

Kell valaki aki megőriz
ilyen alakban?

Mert ha kell, itt van
ez a köd.

A tegnapi este
reggelre köddé vált -
és én mindjárt
elkészülök.


*

sűrű este volt
hogy ilyen vastagon lepi a reggeli léted
nem csak a tiéd
szerinted mások is sűrű estét éltek
hogy ez lett belőle
szinte szőrös simítható libabőrös lebegő
sűrű este volt
amit nehezen szaggat fel a levegő

fagyott vihar
lassított felvételen a visszajátszott tegnap
vihar-ellentett
aki a vihar ellen tett benned az elkap
reggel is - de
ettől vissza-játék lassított felvételi módban
fagyott vihar
az éle ugyanúgy vág - ne nyúlj hozzá, én szóltam...


*

széltelen ahogy kimész
örvényt kavarsz a napba

szokd bele önmagad előre
a jó kis pára-alakba

leszel még orrot csiklandozó
légburkolat te is egyszer

vagy élő és mozgó szelet verő fény -
de az egy másik reggel.

Fogyasztói magatartás

Mielőtt eltelít a
telő idő
tárgy vagy, tárgyas alakban
aki kell.

A siker
csak egy telés a megtelésig
hideglelésig
míg összeköltött tárgyaid
a húst, az elfogyó
húst rólad levésik.

Kevés itt.

Lehet, hogy a kevésre
hangoltság, ami kevés.

Lehet, hogy a revés
tárgyban létezés
magáról is levés -

vagy csak úgy érzed.

Mielőtt eltelít a
telő idő
kipenget ő
kipenderít, kifordít
ha nem érzet -

úgy lüktet benned minden
tárgy
a horgonyzó gyökérzet.

Vágy, csak úgy érzett
hálóban vonszolt
"magad sem érted
minek ez a kacat"-ok
a lárva -

sudár fa
felesleges nyújtózásod
így köti a sárba.

Mielőtt eltelít a
telő idő
tárgy vagy, tárgyas alakban
trágyalény.

Egy tisztaság van
és számtalan vackainkon
hiába
babrál el a fény.

Méltósággal

kép: Cippo

kőzetlemez ha

moccan - megrendíti a

kakasülőket

*

ha nem forgácsol

a provokáció, mi

leszünk, és nem ti

*

ezzel erővel

csak ronthat a hatalom -

én így remélem

*

Itt az idő! Múlj 

Ezer Éves Pünkösd

Bohóckirálysága!

Beszélgetés két "nagyon régi" verssel

Fekete Anna
JANUÁR, TE SZÉP VAGY

Nézd, a fagy prédának hagyta itt.

Mint a feldúlt ágy, olyan a dédmama kertje.
Hósipka alatt tántorgó bokrok, fehér
hepehupák, vadul vonagló színek, fölöttük
az ég diadalmas, könnytelen kékje, és mintha
a hó vérezne, a díszbokrok sejtelmes pirosa.

No de nem illetlenkedem. Csúszkálgatok egy kicsit
az udvaron. Aztán beköszönök a dédmamának.



shizoo
TAKARATLAN

Egy lendülettel tekerd át.

Mint a habszifonban benne szorult pár napos
tejszínhab - olyan az útfél. A szaga is olyan
szürke hóiszap maradt a tisztaság 
hajnali delíriumából. A lábad nem tennéd bele - 
a keréknyomban csokipapír sárgája virít.

A Január olyan, mint egy részegen megejtett 
kényszer-exelés. No de nem illetlenkedem.


***


Fekete Anna
ÓHAJ

Milyen igazságtalan,
ahogy a nyár betör hozzánk,
végigcsörtet a kerten, veri az ajtónkat,
szárazsággal fenyeget, és már ontja,
ontja halálos hevét. Amerre jár, töpörödött,
sértődött levélkék.

Húszéves vagyok. És alig múlt el a tél.



shizoo
ELFÚL

Tényleg veszteséges,
de már olyan régóta görgetjük
ezt a meleggel dacoló csörtét a napon,
hidd el, engem is zavar a testszag.
De bizonyos koron túl a nap alatt már
meg kell becsülni a kipattanó rügyet.

Negyvenhét leszek. Lassan majd a tél jön.

Tizennegyedik Hangminta

                             Fekete Tominak, Csák Tündének - meg aki látta





árnyéka a szó.
mindenhova követi.


*

egyszer
utolérte az álmodozás.

a gyomrot
összemarkoló rémület -
hogy akkor most élőben
bénult elszalasztó -

egyszer
legalábbis utolérte


*

nem abból születik a hiány
ha kimondod.

elég felett
tartani a gondot.


*

az álmodozó hiánybeteg
rászokik a hiányra -
a töltés epizódjait
körbemaszatolja az éhe.

ha nincs a kezed ügyében
ha a kormányt, a pedálokat
a váltót csak képzeled
hogyan teszed magad sebességbe?


*

kívülről úgy tűnik,
csak elgondolkodtál
holott épp űzöd


*

futásom önkéntelenül irányt ad.
"köszönj szépen Mr. Kopasznak"

Beszélgetés alászállás előtt

                                                                        ...csak a jó útról valahogy leszálltam.
                                                                                                                       (Dante)

Németh Attila Levente: Az erőszakosok (Dante pokla IV. részlet)*

Szilvási Pál
Akkortájt olyan álmodozva jártam

Akkortájt olyan álmodozva jártam:
sokszor nem tudtam azt se, hol vagyok.
Rozsdás vas ízét éreztem a számban,

szivemre ültek súlyos hónapok,
és percek is, még sokkal súlyosabbak,
s eszembe juttatták, hogy meghalok.

Csak néztem, ahogy nyüzsögnek, szaladnak
az emberek valami cél után,
és furcsa módon valahogy szabadnak

éreztem magam: merev álruhám
– észre se vettem – rendre ledobáltam,
azóta élek pőrén és puhán.

Akkortájt olyan álmodozva jártam:
orrom valami furcsa bűz csavarta,
míg a jó útról valahogy leszálltam.

Nem is tudom, hogyan kerültem arra.

shizoo
Akkortájt az egyensúlyigényem

Akkortájt az egyensúlyigényem
megtarthatatlan mértékig szakadt:
már nem fértek a gyógyszerek a vényen,

epébe oltott jégsűrű vágyakat
hűtött belém az önszabályozás le
a didergésben hőforrás nem akadt

egy nő se, ki éberem kisegítse

nem voltam könnyű, és nem voltam éber

nem volt semmi tűz, hogy melegítse

életre vágyja némi testiséggel

a bennem fagyott lelki fürdőkádban

körbesajgó terápiás jéggel

körített oszlást. A fagyról is leváltam

végül, mikor már a test is zavarta

a reszketést: a jó útról leszálltam -

sajnos tudom, hogyan kerültem arra...

*kép forrása: http://nappalimenedekhely.blogspot.hu/2012/06/normal-0-false-false-false.html

Faének

                               Pierre Pellegrini képeire

mind ami ülhet sorban

gyökerével mind aki tart

díszőrség katonás fasorát

úgy tartja a part

kettős tartásban a víz a föld

tükörkép szélcsend idején

fagyott vidékem így

tölti a fény

miáltalunk sorba ültetett

kopár teremtés bothadsereg

mindörökre átkelésre készül

míg végül fűrész által

kiegészül

végül végső rohama előtt

annyi időt nyel el magába

hogy fenyegető sorain át

iramlik a fény az

éjszakába

a vénüléssel tűnik egyre tágabb

lélegzetűnek a lombja

ahogy az erdész akarat szelektál

s a felszabadult helyeket befonja

nem vétlen és nem védtelen

s nem fodrozza levelét a részvét

ahogy a növekvő helyből kiszakítja

a növekedéshez a maga részét

avagy nem látszik

szél alatt hogy szivárog gyökereken át

az ős panasz-szó

az egyik törzs vajon

érzi e a másikát

és tavaszló

időre várva megsiratja e

testvérét ha sír a fűrész

s neki már a sírásra sincs elég

lélegzete

hiszen változnak a határok

a part is vándorol

hol állt a sor

ott víz csobog

lélegzet 

víz alatt

más ritmust él a dúlt idő

elmossa egymásra képzelt

háborús határaidat

minden mögött ami él

ez a távlat és

az eredet

a messzeség párálló titkokat

görget át az időn

neked

mert minden gyökérződésen túl

a képbe belóg ha elmész

a jövendő 

a szélre bízott termés

talán nem sorba áll be csak

nő ott ahova esett

legyen ideje álma társa

miénknél színesebb.

Teljesség-átiratok (7.)

az Isteni színjáték pokla

Menny, pokol, tisztítótűz

A menny, pokol, tisztítótűz nem csak halál-utáni állapot: mindenki viseli valamelyiket, akár holt akár élő.

Minden, ami sajátos véges, jellegzetes: a tisztítótűzben szenved. Élvezetek csak a tisztítótűzben teremnek; s mert minden élvezet határolt s a körülötte lévő élvezettelenség határtalan: azért a tisztítótűz gyötrelem.

A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte a poklot.

A mennyben sincsen élvezet, sem gyötrelem. Akinek nincs többé igénye élvezetre, azt nem kavarhatja fel semmi, egész lénye kitárul, mint az áldás: életében elérte a mennyet.

A tér és idő világa tisztítótűz; ritka ember, aki már életében mennybe, vagy pokolba jut. Egyéniséged nem egyéb, mint véges igényeid összessége; ezért csak egyéniséged elvesztésével juthatsz a végtelen állapotba: a mennybe, vagy a pokolba.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

képzelet-szálak

 mentén körülörvényli

hite az élőt

pokol, purgatórium és menny - ahogy Dante érezte 

időbe jutva a lényegét nem

de érzed nyelveden az ízeit

itt hordod magadban a földből

felszublimálódó fényeit.

itt hordod magadban a sárba

letemetett áramló szelet

fejen állsz a táguló világban

talán ezért nehéz a fejed.

talán ezért hogy a kikelet

maga az önmagát termő pokol

a születés koszol - a pusztulás

tisztít meg. ha nem leszel sehol.

léted alján ha nem gyűlik a sár

sehol a hitben. sehol az időben.

fénye ha nem éget sebeket a bőrön

csak úgy leszel 

                         úgy nem leszel idő sem.

Utadnak

utadnak ritmust

kátyú és erdőillat 

ad - ha rátalálsz

*

ritkán simul ki

ilyen tisztán eléd az

útelágazás

*

elhagyni készülsz

milliom lépés nyomát -

ha tétovázol

*

az úttalan csak

rég járt és elfelejtett

nem-látszó ösvény

Műhelytitok

Tegnap deliráltam nektek egy tökéletes verssort
az íze itt borzong a számban
de aztán fogat mostam a kádban állva és
a szándék, hogy első dolgom lesz
lecsorgott a többi rám tapadt kosszal együtt
a lefolyón.

A legjobb verseink elrágjuk a falattal, ti
csak a második legjobbakat kapjátok - a
megfelelő pillanatban kicsordulókat. Hiszen ha
megfelel a pillanat, máris
kompromisszumot kötött.

Én mondom neked
a vers hulladék. A megtelepedő szavak
egymásra pakolódása. A rend bármiféle
látszata nélkül egymásra szivárgó sár
némi alig észrevehető, elmerázó
tektonikus rengés által összecsúszva.

Te azt mondod erre, addig
nem vers amíg a szóöntő
csak úgy szertecsurgat bárhová -
addig nem szilárdul szavak kétségtelen
kristályrácsává az olvasók agyában.

Szerinted a legjobb verseink hosszan születnek
vajúdó anyjuk a lélek -
minden születésbe
belehal.
Gyakorlott meghaló a költő
akkor is öngyilkos ha nem fekszik
sínre nem lövi túl a mértéket vagy csak
mosolyogva a fejét -

én mondom neked a vers
önpusztító gesztus. Mert kitépem
mint egy lapot magamból amíg
el nem fogyaszt
vagy a spirál mellett teljesen
szétsővé lazít az önmarcangolás.

Tegnap deliráltam nektek egy tökéletes verssort
nem akarok meghalni amíg
újra nem jut az eszembe.
Lehetőleg egy kevésbé alkalmatlan pillanatban -
ami persze azt jelenti majd hogy
nem tökéletes
csak megfelelő.

Reggeli nóta

képlékeny napszak a reggel
mindig mást és mást hoz elő
lassabban kel az elme a rest -
bóbiskol pedig ébren a test

gyurmázod ébere gyomrát
"kávét még" nyíg a nyelő-
cső - tágul mintha csatorna
éjszaka-torlasza volna

benne az álom-akadmány -
mit nem rostál jól a velő
kószál benned még a "lehet"
piszkál éj-fél-dúlt ideget -

képlékeny napszak a reggel
mindig mást és mást hoz elő
lassabban kel az elme a rest -
bóbiskol kicsit ébren a test

Zen fotók: Sárosi Ervin (6.)

Míves ős árnyék

libeg az idő napfényes

huzatában.

Terelés-haikuk

Frankenstein terel

Mit jelent? A név

rám aggatott létcafrang.

Nem jelent semmit.

Piroska terel

Te tehetsz róla

hogy úgy kell kitépnie

belőled engem.

Schrödinger terel

Ne feszegessük!

Én én vagyok, te meg te -

amíg nem vizsgálsz.

Kukorica Jancsi terel

Kellett valaki,

na. Tudtam, hogy egyszer át

akarok kelni.

Juliska terel

Megörököltük

és kész! Az öcsém meg én

megörököltük.

Karl Marx terel

Térparancsnokok?

A kísértet járta tér

késztet hajszára...

A három kismalac terel

Nem leled szalma

deszka meg tégla közt a

foghegyre valót?

Orbán Viktor terel

Jobban élünk mint...

jobban teljesít... harcunk

problémamentes...

Szerző terel

Nem, az ott nem az

aminek látszik nem - az

pont az, ami.

Halottaink

                        Apukám, Radnóti és Jack Kerouac emlékére

A Halottaink nem háborognak

ha levizeljük őket.

Hugyozz bárhová – ott fekszenek a Halottaink.

Mindenhol a Halottaink fekszenek, te

sírokon táncolsz –

Halottainkat nem zavarja

ha rájuk vizelünk – engem zavar.

Csak másképp fodrozódik tőle az álmuk

másképp folyósodik el

az elfogyasztott drogok, bor, sörgőz

cigaretta, cannabis íze, speed, szívható és szúrható izek -

de akár egy jó füstölt csülök felszívódó nedvei

is elegyednek az aszkorbinsavval.

Halottainkat nem zavarja az

aszkorbinsav, sem a csobogó szenvedély –

csak máshogy alszanak aztán

ahogy felnedvesedik az álmuk.

Itt minden temető és mindenki a

Halottaink. A tér tíz irányán keresztül kasul. Kosok

sasok, karvalyok, lepények és sünök és labdacsok,

a mi Halottaink. Hatalmas gyönyörű elefántbikák

a mi Halottaink. Sertésvészes idilli kullancsok,

keselyűk megnevezhetetlen, iszonyú tetvei

a mi Halottaink. Gyilkosan támadó afrikai kutyahadak –

a dübörgő húskerék vissza az időben,

földtörténeti korokon át mind a mi Halottaink.

A mi Halottaink töltjük a gépeinkbe, cafatokra robbanni,

hogy haladjunk, tirannoszaurusz és őspáfrányok egykori

léte préselődő nedveit pöfögjük végül a levegőbe, sőt,

belegyűrjük őket a műanyag ételes dobozba, sőt,

belőlük nyerjük ki a tartósítószerek E 111-eit és

zabáljuk őket, felzabáljuk és levegőbe pöfögjük és

kiássuk dínó Halottaink! A kátrány a bitumen

az útban, amin forog a kereked, a kereked... ez mind a

mi Halottaink.

Mert a föld: a Halottaink. Itt minden talpalattnyi

lépés temető. A Halottaink, vérünk, nemzetségünk

gyökeredzik a gyökerekkel. A televény: a Halottaink

nyughelye. A termőföld, a parlag, a terméketlen préselt

sziklacsúcs, ahol paleolit kagylók teteme látszik, réteg

ősmúlt a csúcsra tolt időben – a Halottaink a miocén csigák

vázban préselt lenyomattestük is a Halottaink. Az

óceánfenékre leágyazódó végső maradék is a mi Halottaink –

Sőt. Nincs a levegőnek olyan mikronnyi porcikája,

amit ne lélegeztek volna előttünk a Halottaink –

még a levegőben is a Halottaink úszkálnak, nem vagyunk

képesek szabadulni tőlük,

járunk rajtuk, esszük őket, belélegezzük,

élő örökös kannibálok mi mind aki élő -

Nem tudsz úgy vizelni, hogy ne a Halottainkra pisálj!

Hacsak nem pisálsz a napba. Mégis. Tiszteld meg azzal az ősöm

Halottaink, hogy nem pisálod le a sírkövét.

Emlékszem rá, és utálnám, ha húgyszaga lenne az emlékeimnek.

Ne döntsd le a kövét, ne gyalázd meg kézzel, pajszerrel, drága
német autóval, szobrot törő szándékos vagy
véletlen ösztönnel – ők a Halottaink, még ha

úgy érzed, nem a te Halottaid, akkor is azok. Akár a gyilkosé,

aki legyilkolta őket. Viseld el a látványukat és hagyd,

hogy megtiszteljem az emlékük fénnyel, amit nem

temetünk a földbe, és szintén halott

koszorúba csonkolt virágokkal, amit majd igen.

Hátaztán (3.)

megadott szavak: tarló, bokor, triumfál, einstandol, béna kacsa, Ózd, Nobel-díjas, vaslady, Eörsi István, céllövölde




Vidámpark, Dunaújváros

Már nyoma sincs. Vigalmi negyeded kisgyerekkori nevető
kis repüléseivel a helyet is einstandolta az idő.
Nemcsak a béna kacsa, törpe óriáskerék nincs meg - belestél
a városba róla pedig nem volt magasabb egy négyemeletesnél.
Nincs meg a búcsúkon edzett sikerek nyomán bevett légvár, a céllövölde
a bádogűrhajók körhintája, ahol repültél glóbuszod körül körbe körbe
a bokor rejteke, ahol Ági mutatta meg a punciját
a fütyidért cserébe - nincs meg ez az eleinstandolt kisvilág...
a vaslady-szigorúságú jegyszedőnő, összeszorított vékony szájába rejtett sok titokkal
kopár tarló a bódéja helyén ahol elbíbelődött a szalagokkal
kék, szalagszerű sorsjegyeket árult a jegy helyett
amikor végre a városnak az a Nobel-díjas ötlete támadt: hogy bárki bemehet.
Kisebb volt a park, mint a mintaadó ózdi, kisebbet is bukott
de elbukott mikor bezártak (hol félig, hol egészen)  a hatalmas gyárkapuk.
S az ifipark... hol tovább bokrosodott később az Ági-mese,
amikor oda is nyúlhatott a kéz, ahova másnak a szeme se -
egy koncerten, tarisznyádban Ginsberg (fordította Eörsi István)
mentő ötletnek hoztad, de nem olvasás esett jól aznap este azon a tarisznyán...
Elmúlt idő. Elmúlt a kerítés is. Nem állhatsz meg mellette. Az elmúlás pontosan kimunkál.
Ahogy múlásoddal a munkát végképp bevégzi - az idő a hely emlékén is triumfál.

szabad

amikor
elfelejted a kapaszkodást
nem nyúlsz a zuhanásba

nem fogod
esésre vénülésre
kopódó térdkalácsra

ha esés legyen esés
világosan érzékeled

a körülötted árnyalatlan
elzúgó nyers szelet

elfelejted a hálót
háló nincs
nem látszik ha van

belehomorítasz
a zuhanásba
gondolattalan

amikor elhiszed
hogy jársz benne
magadtól mint egykor

amikor elejted
a gyufaszálat
amit a kezed markol

ha eltörésig hát porcelán
módjára söpört szilánk

terülj magad alá terülj
létem terülj alánk

amikor az irány mindegy
akkor leszel szabad

befogad majd az érkezés
akár ha kárhozat

nem látod
hát semmi nincs
nem viszel képeket

nincs mit markolj
teljesen
üres a kezed

üres látvány vagy
akárhogyan
nem sajnált áldozat

ha mindent elengedsz
engem is
akkor leszel szabad

Zen fotók: Sashegyi József (15.)

Színre érett - kár

hogy nem áll meg itt. Tovább

színeződik.

*

Aki élt - végül

elszíntelenedik. Fehér

vagy fekete.

*

Aki él végül

minden színt magába gyűjt

ami csak érte

Időutazó

Akadozom az időutazásban
pedig csak előre, akár a bárki itt
a ritmusában előre utazok
elfecsegéstől sérült banktitok
mely önmagától random változik.

Valami tiszta ritmust kéne élni
radírtalan lét, megtalált premissza
levezetésben igazolt perced
lüktetne el világok-herceg
míg aztán úgyis mind felissza.

Vadcseresznye ízű napokban
ez a tamtam nincs közel a fülemhez
elbúsul távol mintha felhő lüktet
lassított ritmusfelvételüknek
tizenhatodján jó Isten üzengetsz -

de persze én csak akadozva értem
a belső lejátszóm nem múlik pontosan.
Nem engedem hadd menjen, lapozz
e ritmusképlet mintha tiszta kosz
e ritmusképlet mintha pont olyan.

Akadozik az időutazásom
pedig a könnyebb úton - vissza nem.
Kevesebb a pára, mint szokott
és csicseregnek az apró állatok
csicsergő hangsor, trilla életem

velük szilárd. Egy megkövült idődal
helyett a préseletben szürcsögő olaj.
Néha nagyon. Máskor nem nehéz ez -
a tudat, hogy egyszer úgyis elégetsz
lehet közel. Vagy sem. De az se baj.

Akadozom az időutazásban
pedig csak előre, mint a bárki
a ritmusában előre utazok
mint egy feltárt - s így nem is titok
amit nem tudok mégse kitalálni.

Egy napra rá

vastagszik a köd. a népmesénk
kifordult önmagából. hallgatás még
nem övez -
de.

itt mindig ez a világ van. olykor
fehérneműt vált, ha összevérzi.

pedig a vért csak a vér mossa le -
mossa, mossa
elkapdossa.

vastagszik a köd. nekünk ez
a távlattalanság jutott. a mutyi
apoteózisa.
a cinkosakinémák.

meg az időről időre össze-
szoruló öklök dühe. a vörös kakas.
a felszállottapáva.

egyetlen elégtételeim: megdöglötök
ti is, kegyelmes uraimék. márvány
kriptáitokban pont ugyanúgy
rohadtok mint a pór.

vastagszik a köd. a népmesénk
kifordult önmagából. eltaposták
saját magukat az
egykori lukaszászlóvivők.

Szisza

szisza micsinálsz?

ki a szisza én vagy te?

ne nézzé (bele)!

*

szisza micsinálsz?

amit ösztön diktál vagy

amit ellestél?

*

ki a szisza én vagy te?

Játék a Hátaztán műsorába (2.)

info:

(jelzem, ez sem pont slam. pont.)



Szabadidő 1989-ből

fényviszketés-éj részeg arca alatt jó ha nem lazul a szívizom - jelent ez
az összehúzó lüktetés, az izomórarugó még csaknem fényes és rozsdamentes
védőburokkal védett mellkasi gyártelepben ridegen kattog, tik tak tik tak -
a kattogás vizes és szénsavas malátaszörptől oldódó hipnotikus időbe iktat,

fényviszketés éj szemsarokban gyűlő gépzsír-csipája: szabad vagy?
még nem mar korrózió a névleg rozsdamentes szívizomba -
az alkoholszörp a szádban csak korrodált, revés, rút szavakat hagy
szénsavas, kásás lüktetést a nyelveden míg egyszerű leszel és iromba;

egyszerű és goromba, mint a gyártelep felett a füstös ég
tüdődben oldódó mérgek lehelik belsőd rozsdás jövőhomályát -
hipnotikus zajban zakatoló bőrbe göngyölt ipari gép
a műszak lejárt - te imbolyogd a szokott szívizompályát

még élsz, iszol, időd szabad, nem mondja senki, menj haza
fénylüktetésben viszket a szemed - viszket benne idő és éjszaka
látszólag húsz éves, jövőd nincs, sörtől és korrodált szögvasak-
tól mocskos kezeddel veszed el a rideg rozsdamentes pultról
a féldecis poharat.

Péntek alól (slamverzió)

nézzétek. én nem vagyok jó tanú.

láttam a boldogságot tekerve és gyalog
áramlani az esti péntekelőket -
utcán sétafikáló, jóllakatott világra
látványra vakuzó, élményre, egymásra
éhes moccanásokat, utcazenében
fűszeres rafinált ízillatban
vendéglők és kifőzdék gőgős gőzében -
falat van itt elég, csak nekem jut belőle
kevés.

nem vagyok jó tanú. nem boldogulok.
a szétválasztással nem. hogy mi a világ
és mi a sötétsége.
hálnak az utcán. esznek bicskával hántott
műanyagból kolbásznak látszó mifélehúst.
cifra nyomorúságomnál, én vétkemnél
meztelenebb nyomor bűze körít.

nem vagyok jó tanú attól, hogy 

láttam a gazdagságot én: ketten volt 

másfél mázsa, ahogy önéheztető formált

segge és teremben fújt felsőtestcsatolmánya

összeizzadt egy béemvékabrió 

nyilvánosságában, ahogy minden 

pohár koktéllal lövi a selfit a bulinegyed

valamelyik teraszán.

nem vagyok jó tanú attól, hogy

látom: a költő sír, a madarak kirepülnek

a csukott ablakon, hiába vannak 

üvegre festve, az üveg folyton kiürül;

a romkocsmák közönségét, amint 

érthetetlen, hogy miért, de kimondott

szavakat hallgat és most 

éppen engem -

nem vagyok jó tanú attól, hogy
látom az ostobaságot csapatokban, ahogy
beözönlik a peremről és
kiharapná kisuvickolt jussát az örömből.
a gagyi kis tüskehajak apoteózisát -
őket sem érzem a magaménak
ebből itt igen kevés a magamé.
nem belülről látom. tehát
hiteltelenül.

nem vagyok jó tanú, biztos Úr

elvesztem a részletekben - rég tudom,

hogy helyettem sem fizeti senki, én

fizetek védelmi pénzt a nyugton

hagyásért, ezért vagyok ennyire

szürke és átlagos, annyira

szürke és átlagos vagyok.

nem vagyok jó tanú. biztos Úr
nem láttam az eseményt, csak a nyomait.
az is épp elég gyomorkavaró.
még jó, hogy tudom, hajnalban
tejszínhabos eperéggel kínál meg az
ébredés. nem vagyok jó tanú, engem
várnak otthon.

hagyjanak a magam ágyában ébredni és
vegyék el tőlem Uram, biztos Úr - a
keserű pohárt.

nem vagyok méltó a hajlékomra.

jöjj. és csak egy szóval mondd.

nem gyógyul az én lelkem, de
talán egyszer majd tanúskodik.

Rácsodálkozás: Kisnémeth Ferenc (8.)

                                                                                                                        Ellenfényben

szemed hiába mereszted
a látomás homályos derű
tükrödben fénye mint vakít
árnyékká szőtt élő szövet

ekkora távlat! a kereszted
ékszert tartó apró szemű
láncon himbál kis valakit
szemedben súly a fénytömeg -

ekkora távlat élő szövet
bőrében szinte nem lakik
nehéz hinni az alkonyatban
lélegzet - mély, magaslati

hal-lélegzet ezüst vized
ma is keresztel valakit:
mert ki ellenfény-ég alatt van
másképp nem tud magaslani

Kerít

                    Ősz, Laurie, Ingrid, Susannia

Nem érhetsz

a csillagokhoz. Örülj, hogy puszta

földhöz érhetsz.

In memoriam Laurie Anderson*

                                                                              *tudom, hogy él, időben hátráló angyal - 
                                                                                de elköszönt.

Csillagfény gyertyafény
közt ugrándozó láng.

azért szeretem a csillagokat, mert
nem tudjuk összekoszolni őket

a föld anyaga az emlékezés
emléken túl a múlt: kreáció

a jövő megvalósult közös delírium -
billió és billió formában: jelen.

a történetek, ha meséljük őket
elemésztik az emlékeink

kivel beszélgetsz? kit bámulsz
a színpadon? nem tudom

csak a vétek adja mindnek
amit mind kapni szeretne - a hamut

mindjárt elkezdődik a történetem
amit nem tudok mjad elmesélni

a többi: egyetlen szál hegedű
száll.

Aki végül

aki végül te nem lennél
nemtelenebb a nemtelennél
elfogyásban láztalan elfogy
magad fogy el amin uralkodj

puhulódva az árvaságba
ráncba kenődik tisztasága
tisztessége kenődik kosszá
magad sem nyúlsz szívesen hozzá

aki végül nem lennél te
a határozott nem emléke
súlytalanul hogy ne jelentsen
aki nem mond már nemet sem

puhulódva a súlytalanba
nem lennél könnyű iromba
elfogyásod láztalan elfogy
magad fogy el amin uralkodj

Teljesség-átiratok (6.)

Salvador Dalí: A szférák Galateája

Vándorúton

Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset s önmagában-véve szeretetre méltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába-olvasztotta és épp úgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a csecsemőnek: szintén önmagában véve szeretetre méltó. S a még el nem indult, s a már megérkezett: azonos.

A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből, vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségből.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

gömbjeidben sár

vagy - pacsálok benned, vagy

elsimítalak?

A kőben zárvány a bűn: ékkővé préselt
kristállyá zömült csoda -
a születő életben anyagának (talán)
még nincs nyoma.

Közte a vonszolt csiszolatlan és
mégis késéles létezés
kincseiben a hurcolt magad részét
kívánja, vagy szánja meg a részvét.

Azt szeretjük, akinek a 
szenvedése ismerős? Miképpen
szerethetnék bárkit az
ismeretlenségben?

Vagy azt szeretjük, aki van
annyira erős,
hogy nem roskad meg a
maga-cipelésben?

A vonszolt csiszolatlan létezés
olykor maga a késélezés -
amivel elvágom rólad ékkő terhed.
Utánam vérzel, bűnként visellek -

vajon akkor is bűn-visellek én
ha téged tökéletesen
hidegen hagy vértelen,
fagyott és éles szeretetem?

Zen fotók: Sashegyi József (14.)

dobogás rezget,

szél szaggat, pára színez -

te csak vezesd el

égés tört tornya -

láng mérgét vezeted fel

fúlást a légbe

lángnyelvű Bábel

égbirtoklása minden

felfelé törés

Játék a Hátaztán műsorába

infó itt
téma: napenergia
megadott szavak: főszabály, kitermel, csenevész, megbékél, villamos, kulcs, menyasszony, kiadatlan, rejtekhely, ugyanakkor 



A kiadatlan történetek estéjén, mikor
fültövön talál a villamoscsikor-
gás, ahogy megáll pedig még volna mente
de elérte őt is a naplemente - 
s a mellettem utazó  menyasszony ékes
szavakkal fordul a mindenséghez (hozzám)
ezekkel: Az isten bassza meg!
Hogy pont most ment le! Innen nem megyek
gyalog haza az főszabály!
Hogy mér' ugyanakkor kérnek meg, mikor
lemegy a nap, s nincs ami kitermel...
Vagy mér' nem volt Bélának taxira
ha már a verdának elveszett a kulcsa,
megbékélnék egy benzinfalóval! Na szóval
kedves uram, nem vinne haza?
Hogy mért nem hallgattak a BKK-s zsenik
az L. Simonra mondja! Zöld erő, na persze, a sok tökfej! 
nem vón' a közelben egy jó kis rejtekhely? 
Nincs? Maga is egy csenevész? Micsoda átok...
                      szerencsére a lámpa közben zöldre váltott.

Műhelytitkok

igen, elővehetném újra őket, de
úgy érzem, még nincs elég anyagom.
marad a nap-mint napi bányászat, mert
nincs elég. vagy mondom úgy: túl sok
ebben az anyagban a zárvány, ami
könnyebb utak keresésére késztet.
nem áramlik elég könnyen körülöttem
a szavak anyaga, nem ránt örvénybe, hogy
éljem és ne keressem. hogy a gördülő
ne ráncok képében vájjon utat magának
az arcom feleződő idején.

igen, elővehetném újra őket, hogy
lepattintsam a feleslegesség szilánkjait
ha túl merev lett - ha kiégett időközben
a szómatéria. hogy újraöntsem a hűlés
közben megolvadt felület kimondott
rücskeit. hogy a sületlent korongra
helyezve újragyúrjam. úgymond az agyagot
a formázófa nélkül dolgozó fazekasidőben.
lehetne formálni azt, mi kijött, de
úgy érzem, még nincs belőle - nincs
belőlem - elég.

igen, elővehetném újra, hogy
történjen ez is, meg az is - de annyi
amaz is történik közben, futó folyamat,
többgalléros ötlet, mások műhelyében
való lehetséges bóklászások a nyilvános
kötetkiállításokon - még nem fér bele
a műgond. marad a nap mint napi öntés
míg azt nem érzem: a kút kimerült,
mocsaras fenekét világítja meg a
merőlegesen beeső, egyenlítői déli nap:
hogy minden fényre kerüljön, lobbanjon
ha rejti a lángot.

marad a nap-mint napi bányászat, mert
úgy érzem még ki sem ástam
azt a merőlegesen földbe eső egyenlítői
kutat. lehet, későn és rutinból, de marad
a reggeli rítus: amíg az ébredés fejest
nem ugrik az áramló szóanyagba, csak úgy
kimondva, ami ebből az ajkához ér -
hogy ne a megúszás technikája legyen
látható, hanem az irány, amerre úszom,
még ha partot érve aztán ugyanúgy
leperegnek ajkamról mind a gyöngyei,
mintha nem is halásztam volna lényünk
sós ízű zavarosában.

marad a nap-mint napi bányászat, amíg
ki nem nyílik előttem is a szirének
mindenkit hívogató,
teljes, gyönyörű óceánja.

Októberi ágak

kép innen

minden porcikája tisztán hallhatóan
susog az időnek -
ha jól figyelsz, meghallod a törzs
búgó rezonanciáját,
ha még jobban, azt is, ahogy a föld
forgása ritmusára lüktet benne
az éltető folyadék gyökértől ághegyig.
bár a legmélyebb regiszter:
a gyökér szürcsögése csak akkor
jut el hozzád, ha alatta fekve álmodsz.

minden porcikája tisztán hallhatóan
búcsúzik az októberrel -
a nap mint naplementi kis halál
mellé odaül ez a nagyobb:
amikor a lassú égés ritmusára
bóbiskol benne a lélegzet majd
a levéltelen elragadtatásban:
amikor álomnak hajtja szégyenült
koronáját az évnapi élet.

tanuld meg ezt a tisztán hallhatóan
zengő hallgatást.