Kovács András Ferenc:
Erdélyi töredék
Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel –
Olyak leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős föltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott –
Olyak leszünk, mint megkopott legendák,
Mártírok, szentek, üdvözült pogányok
És poklok, mennyek, végítéletek
És elkendőzött nagy kálváriák
És krisztusos képeknek roncsai –
Olyak leszünk, csak megtört részletek:
Nem kisdedek, királyok, Máriák,
Csak törmelék, balsors diribdarabja:
Nem vert hadak, csak súlyos vad paták,
Sok megfutó láb, zászló, seb, kereszt –
Olyak leszünk: áldáshintő kezek,
Hűlt semmiből pallost suhogtatók,
Levágott törzsek, népek, végtagok,
Fejek fölött szentlélek vagy szekerce
Villantja szárnyát: megrepedt szemek,
Redők, ruhák, gazdátlan glóriák
Halomba hányva, összevisszaságban –
Olyak leszünk mind: szétmálló művek,
De zűrzavarban méltó rendre vallók –
Ki fejti meg hiányzó részeinket,
Ki rakja össze, festi hű egésszé,
Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri
Egy ismeretlen mester kézvonását?
Erdélyi töredék
Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel –
Olyak leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős föltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott –
Olyak leszünk, mint megkopott legendák,
Mártírok, szentek, üdvözült pogányok
És poklok, mennyek, végítéletek
És elkendőzött nagy kálváriák
És krisztusos képeknek roncsai –
Olyak leszünk, csak megtört részletek:
Nem kisdedek, királyok, Máriák,
Csak törmelék, balsors diribdarabja:
Nem vert hadak, csak súlyos vad paták,
Sok megfutó láb, zászló, seb, kereszt –
Olyak leszünk: áldáshintő kezek,
Hűlt semmiből pallost suhogtatók,
Levágott törzsek, népek, végtagok,
Fejek fölött szentlélek vagy szekerce
Villantja szárnyát: megrepedt szemek,
Redők, ruhák, gazdátlan glóriák
Halomba hányva, összevisszaságban –
Olyak leszünk mind: szétmálló művek,
De zűrzavarban méltó rendre vallók –
Ki fejti meg hiányzó részeinket,
Ki rakja össze, festi hű egésszé,
Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri
Egy ismeretlen mester kézvonását?
shizoo:
Vakolat alatt
Képeknek roncsa sem. Vízfolt eres
hálózata fut a repedéssel
bőven megöntött sárszín vakolat
hiányai mentén. Még csak nem is
kő, leginkább tégla - égetett sár
akár a lelkeink. Olyak leszünk?
Én nem tudom - de azt igen:
színnel telített pusztulásaink
rekvizítuma mind, a kép,
fejek fölött glória, vagy ítélet,
redők, ruhák, sosem viselt palástok,
hűlt vészek angyal forgatta pallosa,
a valaha ide festett, átvakolt
tanúságtétel is csak mint a sár -
nem nyújtózik túl a saját anyagán.
Produktum. Szemünk láttára ázik el
omlik az időbe - ahogyan mi.
Porrá így lészen a porból való
még ha mesterkéz és képzelet
gyűrte is ecsettel látható fohásszá,
olyak leszünk valóban - olyak.
De közben
időn túl lüktet minden gesztusunk
amivel - ha ritkán - felszegett fejjel
álltuk az időt, megverő esőben,
béklyózott tettben mégis szabadon:
ahogyan feltesszük bármiért
akár az alkotásért - egész magunk,
a porlóért a porral nem lepett
lángot, szempár tűzzel áldozását
ahogyan lelket utazik a lélek.
A legmúlóbb az névtelen, de tisztán
felidézhetően hagy nyomot:
a legmúlóbb az egyetlen örök,
ahogy kiállsz, és pusztába kiáltod.
