Egy másik őszi párbeszéd

eredetileg: http://moly.hu/karcok/181645


natalie:

pongyola-reggel
langyos, tejmeleg
radiátor gerincen
poros ujjnyomok,
foltokban fénylenek.
ablak üvegéről
szökni készül a pára,
tükör előtt tegnap
levetett gondolat
kendőt igazít magára,
ma nem szól senkihez.
kulcs a zárban
indul a gépezet,
megállóban villamos
sápadtan fékezett.
ködös utcán füstszagú
ősz, botjával avarban
turkál, épp csak elidőz.
pékségből langyos fahéj
kanyarogva utat keres,
az őszi hangulatban minden időleges.


shizoo:

és oly korán
így, óraállítás után
már fél ötkor rádköszön –
párás-borús köntöst ölt az alkony.
fázósan húzod össze a kabát
nyakát. igazgatod a sálat –
úgy kopog a kő a cipősarkon
tompán, mint az elrontott varázslat.
még hurcolod, mint elkenődő sminket –
a tükör előtt felpróbált gondolat
reggel óta (ó már tegnap óta
vagy tegnapelőtt?
hullik az időd
ugyanaz a párás őszi nóta
viszed haza a hazavihetőt…)
reggel óta jaj, alig kopott meg
a tükör előtt felpróbált gondolat.
ma este is a sminkasztalra ejted
(holnap reggel hátha ottfelejted
elfelejtve egy kicsit magad)
hogy más utat keress –
hisz jól tudod, az őszi hangulatban
ezer változó rozsdás levélalakban
tényleg mindenünk időleges.

Isten ege alatt

Villő kis pisla lámpás
a szélben verdeső torz
ágak közt mintha lesne...

ahogy kullogsz a szántás
és burjánzó bozót közt
alvóhelyet keresve.

Egész nap nyomta vállad
levethetetlen bánat-
varrt felhők foszló teste -

nincs most már semmi nálad.
Mint varjúhangból gyúrt szárny
borul reád az este.

                    (2002 - 2012. A vers soha nincs készen...)

Verslevél Térey Jánosnak

Tisztelt Uram, ön kétségtelen

A jelenbéli epikai cézár.

Ez megint egy korrekt versregény.

Nyilvánvaló a szöveg-mélybe süppedt

Iszap gyanánt reánk pakolt tehetség:

A „rögvalóság” szövegpakolása,

Feszültségbe gyűlt nyaki fonat

És vállak sajgó izmaira felkent

Kencéjeként a jól ömlő szavak

A jambusok felhabzó áradása.

Csak sajna, mint a gyógyító iszap

Általában: ez is kissé büdös.

Kiábrándító újra Budapest

A visszaérkezés a „szokott világba”:

Művészvilág és Sportolóvilág

Diplomás-világ, Politikusok

És Lakájaik: az ékes Protokoll

- Aligha mélyen - feltárt szövete,

A Nibelung-lakópark köszöni,

Megint jól van, avagy épp hogy nem jól:

Bőrükben ők is egyre feszelegnek.

Mi a bajom – miért bűzölög

Szerintem e szó-iszappakolás?

Mert megint nem rólunk szól az ének:

Újfent Királyi Udvar, intrikák

Kötelező táncok, színpadok

Súlytalanul egymásra zuhant

Sógorsági-komasági stiklik

A provincia immár császár nélkül,

Szemétdombunk és kakasaink –

Ezekhez nemcsak nekem nincs közöm

Inkább nekik alig van a közöshöz.

Párnázott kockák – házak, autók

A tévé kékes ablakain át

Pislogják - ha nézik - e „közöst”,

Akik legfeljebb kalandként vegyülnek.

Fogalmuk sincs, mi erjed, mi buzog

A létpiramis iszapszagú legalján.

Megint miért az elit „nyomorát”

Olvasom öntől – tán mert érdekes?

Ez méltó itt főleg figyelemre:

A nagyon-kevés hogyan tehetetlen

Azonmód, ahogy mi? Önmagával,

Tükrével hogyan nem szembesülne

- Ahogy mi, ő sem – szégyenével?

Vagy tényleg ők a mi mintaadóink

És mi tényleg bárgyún lessük őket

A tévé kékes ablakain át

Story Magazin meg Blikk hasábjain

Nyálat csorgatva, vágyva e közegbe?

Úgy nézve őket, mint a villamosról

A legújabb évjáratú Mercit?

Ez most a kor – hát ezt költi a költő?

Szemétdombunk és kakasaink –

S persze a tyúkok. Ez van rendben itt

Leginkább, a díszes tyúksereglet

Minden tagja tetszik: hús-vér alak,

Vágynivaló kis dög mindegyik.

És Mátrai úr magánéletének

Megannyi fájó idegrezdülése,

Fonalmentes sorsi labirintus

Izzik fel az élet a papírról –

Hát ezért bánnám, hogyha ön, Uram

Eztán mint újkori „Udvari Költő”

Bocsánat a szóért: kurvulna tovább,

Van egy masszív rajongótábora,

Gigantikus életmű épül itt

A szóból s nemcsak méreténél fogva

Lesz majd mindez megkerülhetetlen.

Ön verset verne át a kor horpaszán

És ez nem „átvert”, inkább átverés,

Horpaszra kent kence, gyógyiszap

Ha annak jó is, Öntől ez kevés

Már megbocsásson.

„Viruljon négy irányban zöld özön,

És gyűljön össze minden, ami csak

Használható a halál ellenében” -

E sorokat külön is megköszönve

Búcsúzik Öntől és sok sikert kíván

Lelkes amatőr híve: Hegyi Zoltán.

                                  (2011. június. 25.)

első közlés itt.

Mária a körmenetben

Ismerte jól már mindahány hazug varázslatuk -
gyerekvállára gyűrke báj lopódott általuk,
     az éj neszeiben lapulva hallgatta nyögdelő
     fekete hangjaik,
     a fojtott, testre tapadó
                               szerelmi hangokat,
     lapult és hallgatta, elnyílt ajakkal
     képzelte rá a hangra amit nappal
     látott nem egyszer: tyúkot kakassal, 
     jerkét a kossal, 
                               bagzó macskapárt -

mindent tudón, lesütött szemmel,
fehér ruhába fulladón
                               ment a nyáj körmenetében,
ment konok, ünneplős hátak hűvösében,
ősz fejek, nyakas Pásztorok között -
                                                 jottányi éden.

Vasarely kapcsán

Markó Béla:
Vita a művészetről Annával, Balázzsal                        
                  (Victor Vasarely: Vega csoport, szerigráfiák, Pécs)

A félőrült Csontváry közelében,
néhány utcával arrébb Vasarely
megszállottan próbálja ráncba szedni
a síkban a teret, vagyis a térben

az újra s újra félrecsúszó síkot,
s hálóban hordja, mint egykor a labdát
az iskolába, a világ-darabkát,
gömböt vagy kockát, amit kiszakított

az összevissza kavargó-gomolygó
forró tömegből, aztán rendbe rakta,
s tökéletes lett, mint egy kihalt bolygó,

mert zöld penész vagy tengerhab sincs rajta,
s a látás és a látvány is hibátlan,
de Isten sincs egy hibátlan világban.

shizoo:
Hozzáfűzés a vitához

Vasarely játékos kis elme
mert térbe gömbült síkokat meszel,
de hogy tördel teret síkká Escher!
Az én szemem inkább őrá figyelne –

lesné, a kéz hogy rajzolja magát,
abszurd lépcsőkön nézne egyre fel
a lentbe, hogyha engem kérdezel:
nála lelek filozófiát.

De szegény Csontváry dúlt hitét
egész testtel fénybe feszülését
képpé tördelt egy-lénye-egészét

vele se írnám egy szövegbe én!
Találkozniuk e földtekén
se tér, se sík, se szín, se költemény.

Párbeszéd az őszről

eredetileg: http://moly.hu/karcok/2902

Netelka:
Minden őszbe belehalok

Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz,
mely fölöttem, mint az elmúlás köröz,
s elrozsdálja nyárból maradt legszebb napjaim.
Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak,
hisz újra itt vannak kertemben a varjak,
s bánatában még az ég is velem könnyezik.
Ma nem hat rám az ezerszín varázslat,
nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat,
csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem.
Ma nem hiszek se neked, se másnak,
tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak,
s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.


shizoo:
Séta, ősszel

Hát szép pedig, már hogyne volna szép
ha megfogod magadtól vénült, eres kezét
s engeded, hogy magával vezessen
és sétáltok némán – mégis kettesben
szótlanul is meghitten az esős ég
szürke palástját, az őszi keserűség
egyenruháját mint kitüntetést viselvén
– ahogy magamban (mint mindig) elviselném
öszbe forduló, silányodó magam –
igazad van, a nyár tágult, kék, hiánytalan
egéhez az ősz maga a sajduló hiány
de ideje van – még nem a meghalásnak
csak e búval bélelt nedves palástnak,
mondom hogy szép, és még ne halj bele
mert arra ott lesz rossz életünk tele.

Meghalni (se)

egy párbeszéd idézete:
"- Állva akarok meghalni, mint a fák, mondta barátom, úgy, ahogy Kós Károly. Férfihoz csak ez illik.

 - A vágóhídon a letaglózott marha is állva hal meg..."

Állva (mint  a fák)

Ágyban párnák közt akarok és
hetven unoka sirasson előre –
éhhel lesve a jogtanácsosom
elejtett megjegyzéseit a végrendeletről.

Önkezűleg, precízen tervezett módon
a három főszabálynak megfelelően:
se gusztustalan, se szenzáció
se búcsúlevél.

Ott ahol éppen vagyok, mondjuk a vágóhíd
előtt a villamoson –
homályosodó látványi fókuszban
egy alig takart csitrifenékkel.

Hosszas küzdelem után az
intenzív csöveibe fonva –
mint egy érdekes diagnózis
egyenes következménye.

A karjaidban, édes.
még akkor is, ha
hónapokig nem dugsz majd
a sokktól.

Vagy tudjátok mit?
Egyáltalán.
Nem.
Akarok.
Meghalni.
(se).

Szürreális kép alá

eredetileg: http://moly.hu/karcok/100133



Lépni lélegzettelen
a teleákolt pusztaságba:
viharzónák árnyékában
tárgymagányba szögelődve
magában mint minden éden
önmagába forduló arc
tükrében a szétdobált lét
céltalanodó revéi –
lépni lélegzettelen
az ártalom ketrecéből
kilépni a „helye van”-ból
ki a „rendelt idejéből”
a színtiszta ideába:
nem maradnak, csak a tükrök.
Csak a tükrök árulása.
Csak az arc. Az arc magánya.
Ha eltalál. Önmagába.