Madáretetés

csonkolódó hitben csavarogsz
úgysem leszek őszinte hozzád.
ha zsoltár volnál elénekelnélek?
suttoglak tudod, nem vagy zsoltár.
éhes vagyok a varjak röptére
és elzavarom a galambokat,
a cinkéket hiába várom -
egy nap majd kánonba fonnak
és akkor elénekellek, ígérem.

ezt a fényt nem lehet úgyse
eléggé megköszönni a hidegnek.
nem maradt pára a levegőben
eloszlik ahogy kileheled.
éhes vagyok a seregélyraj
röptére: csoportos őrület.
idén miért nem jönnek a cinkék?
egy nap majd megköszönlek
de most már azonnal gyere be onnan.

csonkolódó hitbe. ahogyan
megnő bennem, úgy szel belőle
az éhes praktikum. este
meggyújtjuk a fényeket
mintha tartana még a várakozás.
lehet, hogy tényleg hiába várom
az ugrándozó esetlenséget -
egy nap mind belehalkulunk
a távol maradó csipogásba?

nem rezignált vagyok, hanem
egy csavargás krónikása.
azt hiszem, mégis neked kezdek
minthogyha tényleg zsoltár volnál.
legfeljebb majd elejtenek a varjak
lepörgő galambtoll - minek óvná
a testben a hőt ha nem repülhet?
szerintem fogom a magvakat és
nekieredek a kis tollas életek
éhsége utáni nyomkeresésnek.

Zen-fotók: Szabó Zsolt (6-7.)

Walkers - Sétálók

határolódó

határtalanban sétál

a paradoxon

Silver line of the Ocean - az Óceán ezüst vonala

nem a mit látsz;

lényed mérője nem a mit,

hanem a honnan

***

Képzés

parton toporgó
mikor lépted át
a saját határaid?

Ölelkező

BAH-csomópont...

ki ölel mit
milyen anyag-öl kit ölel
milyen anyaöl kit
milyen anyagégcsillám
akire figyel

hiszed el, nem hiszed el:
városod lélek -
partján az égnek
partján a testét
megfürdető vizének,

hiszed vagy se
városod mosta
folyó ragyogja arcát -
éjfonta arcát
csillagosra

ki ölel mit
mit morzsál itt el a szó ma
milyen anyaöl kit
nevel itt, mire nevel itt,
mit hordoz a
városkromoszóma

mi ölel kit
partok fénylihegő végtét -
milyen öröm éhén
táncol a kőbe cibált
városhajnali szépség

hiszed vagy se
csak úgy ölelkezést mozog,
nem ül rá rabszürke beton -
s ha hagyod, szerelmes
táncával befon
kis pajkos városod.

Zen-fotók: Szabó Zsolt (5.)

szállítószalag

visz le városunk

emésztőrendszerébe

*

szállítószalag

von ki városunk

emésztőrendszeréből

*

(észre sem veszed

hogyan nem maradsz

lényegében ugyanaz)

*

(valami minden

alászállással végképp

lekopik rólad)

*

lenn felejted

éber álmok cafrangos

eltépett széleit

Ferdítés fagyott folyóra írva

Sasa Gyökér képe

Branches, bowing to

a garrulous river,

now frozen in silence.

(Sasa)

ágak fülelnék

locska folyónk - de

fagy csókja lepi száját

(shizoo)

Megragadó

Marla képe

Csak a viadal van csak a szétszakadásig szaladó forgás
mintakopásig a sohanemolyanban a diadal van hiszen odaér.
Csak a diadal van a gyötrő szálfeszülésekben sziszegő korbács
a belesereglő méterek éhes aszfaltdühe dörzsölt testvégletű tér -

amíg aztán csak a tompult testre nyomás van
örökös nyaldos-esőben a sohasehová kiürült vágya.
Csak a loccsan lök-még-húz kong suhanó vágyon
kékszürke tükör örökös kórterem-ágya.

Aztán már csak a test. Üresen ahogyan
markolja a jég.

Aztán már csak a sohasehol éh
ami a tiéd.



***




dolgodba fagyva.
nehezen hiszed el - hogy
egyszer kiolvad.




***



Csak a gyötrő szorítás tapogat, belemerevítő
sehová topogó.

Csak a nempörgés kiürült vágyban, dermedt
jeleket csontropogó.

Amíg aztán felszakad éhe ahogy kitelőben más pályát
didereg a testi sötétet téltemető létemelő ragyogás.
Amíg aztán szigorát feledi a sohasehová, tépi a Maiát
lekopik róla a testszálszakító durva defektmúlt aszfaltdadogás.

Csak a diadal van, ahogyan fürdeti minden - hozzá ami ér
mintakopások nem - a sohanemolyanban hagyta a fúló éhet.
Csak a diadal van - a méterek éhe elenged - a földi szekér
lehet úgy hogy csak most kezdődik a - most kezdődik az élet.

Rácsodálkozás: Utagava Hirosige (5.)

szertartásaid

java részében

másoknak tartod a szert...

Ha valakit komolyabban érdekel, írtam a művész egyik legfontosabb sorozatát méltató könyvről,
és egy gondolatmenetben megpróbáltam elhelyezni a japán fametszet gazdagságán belül.

Hajnalban (új év)

(saját)

átláthatatlanul sűrű köd
ül a jéghideg levegőben -
esküvőre öltözteti a tél a fákat
álmukban veszik fel
ős-gyász-fehér fagyott kortyból szőtt
menyasszonyi ruháik.

ilyenkor a fák befelé léteznek
földbe fordítva élő koronájuk
egy sűrű, lélegezhetetlen közegben
rezegnek egymásnak
didergő panaszt.

te is befelé létezel.
befelé: a barlangodba
bámuló távlattalanságnak háttal
olykor magadnak is háttal -
amikor nem hagyod a tükröknek
hogy megsokszorozzanak.

nem tudsz a földbe lélegezni
ezért befelé próbálsz -
magadból szívod az
áldozati étel füstezüstjét
kifújhatatlanul magadba -

de olykor úgy befelé
ahogy a tél menyasszonyai, a fák:
az utolsó pillanatok
eltagadhatatlan kételyében,
mielőtt kimondanád
egy ilyen hajnalnak a
boldogító igent.