Kemény Zoltánnak köszönettel
 |
| Saul Steinberg karikatúrája |
Nő és férfi
A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.
Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nőlélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi élet-erő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű esemény-szerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mit egy uzsonnázó-hely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a
kényelemre. A nő oldottan lebeg az élt mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.
Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosó dó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerűen.
A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit bánatait, egész világát belesugározza: a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani
a saját életével: a férfi a szeretett nőt saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi: a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.
Nő és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló teremtő férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nőt magávalsodorja, újra meg újra elkápráztatja, még ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad: s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és a családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.
A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.
Ha egy nő regényében az „ideális férfi” szerepel: nagy nőhódító, tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő „ideális nő” csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizet át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.
Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.
(Weöres Sándor: A Teljesség felé)
 |
| Robert Doisneau fotója |
Szabó T. Anna
Tangó
(A bőr)
Nézz még, nézz még, nézz még, nézz még,
várd meg, amíg visszanézek.
Nézd a karom, nézd a hátam,
nézd, akarom, nézd a vállam,
egész testtel visszanézek.
Lehunyt szemmel nézek vissza,
nyitott szájjal nézek vissza,
ujjbegyemmel nézek vissza,
borzongásod bőröm issza,
nézz még, nézz még, nézz még, nézz még,
egész testtel visszanézek.
shizoo:
Tangó
(a bőr)
Nézel, látlak nézel, látom
íriszed nyílt feneketlen.
Bőröd is néz, libabőröd,
elektromos piheszőrök
vibrálnak a tenyeremben.
Lehunyt szemmel is csak oda,
nyakamon harapás nyoma,
leheletedben a bora,
lépés lépés táncvacsora,
nézel látlak nézel látom
világ forog a kezemben.
(A bölcső) Ringass. Ringass soká, hogy ne legyen vége. Ringass. Ringass, akár az ősanya méhe. Ringass, hogy ringhass, ringass, hogy ringhass, ringass, hogy ringjunk, mint szélben az ág, ringass, ringass, ringass, ringass, ahogy a tenger, ahogy a tenger csendben az éjbe ringja magát.
(A harmonika)
Oldódj. Oldódj belé, hogy
ne legyen vége.
Oldódj. Oldódj, akár az
élet a zenébe.
Oldódj, hogy oldjak, oldódjak olvadj,
kenődjünk egymáson vaj és kenyér,
oldódj, oldódj, oldódj, oldódj,
tengerben ahogy só, ízedben az ős jó
dallamot himbáló csípőn tenyér.
(A pulzus) Figyeld a ritmust, te leszel a szívem, figyeld a ritmust, ne eressz el. Fogd meg a csuklóm, nyisd meg a testem, simíts meg érdes tenyereddel.
(A ritmus)
figyeld a pulzust,
te leszel a dobja,
figyeld a szívem,
hova vágtat.
Fogom a csuklód,
szemén ragyogsz ma,
éhébe sajdulsz
a világnak
(A láng) Forró, forró, forró, forró, csókolj, csókolj, most jó, most jó, nincsen vége, nincsen vége, fúródjunk jól bele a sötétbe, még, még, még, még, ami az enyém, az mind a tiéd, és ég, ég, ég, ég, ég.
(A parázs)
Égj így, égj el, gyújts meg, szívj el,
felejtsünk levegővétel,
nincsen vége, nincsen árnyék,
táncparkett van,
fény, világ még,
ég, ég, ég, ég,
mind ki látja,
ezt akarja
még, még, még, még.
(A tánc) A szívből most mind alászáll a vér már a csípőben ölben bizsereg mohó lábujjam a szőnyegbe váj veled megint veled veled veled Ölem öledben öklelj és ölelj diktáld a ritmust én majd táncolok fogj fájj forgass míg megpördül a tér fehér halálom tajtéka zubog Ahogy a csípő a fenék mozog hajam csapdossa csupasz hátamat tedd amit akarsz amit akarok – lobog dobog ragyog – add át magad!
(A tánc)
A tested végre árnyba csábított
ott lihegünk a szemsarkuk mögött
csak lüktetünk, s az áradó zenében
nem hallják hogyha hördülsz és nyögök
eltéptük távolságod és ruhád
a lüktetésben foszló gondolat
most is pörögnek egymással sosem
kimondható szép lábú táncszavak
őrjítő ahogy csípőd mozog
magába fojt kibontott szép hajad
akarom, kell itt a partodon
így visszatartanom -
ne lobbanjon a mag!
(A kígyó) Nem lankad a vágy, feltámad a vágy. Vágyjuk is, tesszük is tudjuk is, hisszük is: így jó. Támad a kétfejű, támad a kétnemű, támad a kétszínű, támad a támad a kígyó.
(Az alma)
Nem foszlik az éh,
nem keseredik, éh,
vágyjuk
tesszük,
tudjuk,
hisszük:
én a tiéd.
Nyelném húsod a
véred csordul a
léted mind oda
add az ízét.
(A barlang) Most kígyó vagy, jer csak, kígyó, csusszanj beljebb barlangomba. Gyűrűz, lüktet, forró pikkely, nyálkás falhoz dörgölődzik, meleget érez, fészket érez. Én vagyok a kígyó! Én vagyok! Rád fonódom karral-lábbal, lángot fúvok, harapok, sziszegek. Azt hiszed, itt van a fészked? Foglak erősen, el se eresztlek, vérmelegemmel megmelegeszlek, fényre kilöklek, árvaságba! Minek is hittél, minek is, minek is hittél! Minden hiába.
(Az égbolt)
Most mentem, most, most mentem,
benned olvad minden éhem.
Ellüktettem tépett szélű
húsrejteked varázsába,
Ellüktettem mindent. Mindent.
Tebenned van? Te leszel a fészek?
Rám fonódsz még karral-lábbal
belehörögsz a nyakamba -
de már bánom az egészet.
Fényre kilöksz majd, szemsarokablak
nyílásán rám ki se nézel -
minek is hittél, minek is, minek is hittem!
A fenébe
az egésszel...
