2014. március 21., péntek

Beszélgetés T. S. Eliottal (el, egymás mellett...)

                                              eredeti és parafrázisa



T.S.Eliot: 
J. Alfred Prufrock szerelmes éneke


                                 „Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
                                 ki földre megy még: volna jó okom rá,
                                 hogy lángom többet moccantani féljek.
                                 De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
                                 ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
                                 mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

                                 [Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]


Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
Mint az elkábított beteg a műtőn;
Menjünk a félüres utcákon át,
Hol olcsó szállodák
Barlangjába hív a kalandos éj,
Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:
Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,
Rejtett céllal kísérnek.
S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...
Feleletet rá ne keressél.
Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

A sárga köd háta az ablakot súrolja,
Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,
Mely az est zugaiba ölti nyelvét,
És imbolyogva száll el a csatorna
Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;
Elsiklik a terasz mellett, és a derült
Október-éjszakát látva körülkarolja
A házat, és legott álomba szenderül.

Eljön majd ideje
Az utcán végigsikló sárga ködnek,
Mely hátát ablakokhoz dörgöli;
Lesz rá idő, lesz rá idő,
Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;
Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;
Lesz időm s időd tehát
Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi
Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,
Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

Lesz arra majd időm,
Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",
Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek
Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --
(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")
Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,
Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --
(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")
Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat.
Kávéskanalanként mértem ki életem,
És ismerek halódó hangokat,
Messzi teremből szűrődő zenét.
   Hát merhetek-e még?

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
   S hogyan kezdjek neki?

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,
Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,
(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)
Bőrükről száll a parfőm,
Azért olyan zavart főm,
Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.
   Így hát merhetek-e?
   S hogyan kezdjek bele?

..............................................................................................................

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam
Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.
Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...

Bár rák volnék, és fúrhatná ki két
Érdes ollóm a tenger fenekét!

..............................................................................................................

Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!
Karcsú ujjak becézik, szendereg,
Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,
Elnyúlva hever mellettünk a padlón.
Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,
A pillanatot végsőkig feszíthetem?
S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,
S láttam, amint tálon hozták fejem,
(Félkopasz volt e fő),
Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!
Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,
S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.
Egyszóval, megijedtem.

S érdemes volna mindezek után,
Túl a narancsízen, a boron, teán,
Csevegve régimódi porcelán
Között, mi tette volna érdemessé,
A témát egy mosollyal vágni ketté,
A nyomasztó kérdés felé gurítva el
A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,
Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből
Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --
Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,
   És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,
   Nem így képzeltem el."

S érdemes volna mindezek után,
Lenne értelme még,
Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.
Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,
S túl annyi mindenen még? --
Amire gondolok, hiába magyarázom!
De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:
Érdemes volna, hogyha valaki,
Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,
Félrenézve azt mondaná:
   "Nem így képzeltem el,
   Egyáltalán nem így képzeltem el."

...............................................................................................................

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja --
S néha majdnem a Bolond.

Már nem vagyok a hajdani...
Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak
                                                                   Kálnoky László fordítása


T.  S. Eliot




shizoo:
Mr. Prufrock, kérem, tartsa a monitorhoz közelebb a gyertyát!

                    NADA: "Kai'ckul! Álom úr! Reméltem, hogy
                                 egy nap eljössz értem! Szabadíts ki, 
                                 szerelmem, kérlek!
           SANDMAN: Üdvözöllek, Nada! Fáj... hogy így
                                 kell lássalak téged.
                    NADA: Kai'ckul! Szabadíts ki uram! A te
                                 szavadra zártak be ide. Bocsáss meg, 
                                 és szabad leszek. Könyörgöm! Nem
                                 szeretsz már?
          SAMDMAN: Tízezer év telt el azóta, Nada... Igen,
                                 szeretlek még. De még nem 
                                 bocsátottam meg." 

                                 [Neil Gaiman: Sandman - Prelűdök és Noktürnök IV:
                                   Remény a pokolban. Totth Benedek fordítása]

Hát üljünk le a képernyő elé
én itt, te ott - a fázis azonos;
az égre műtősköpeny-szín pára ül -
várhatna tán romkocsma és terasz
meg ez, meg az
de inkább a kattintásnyi távol
enged kedvelést a másik ritmusából
ez is egyfajta közös séta, léten
egymással vitázó link utak felé.
Üljünk le együtt - én itt, te ott
a közvetített estély kéken
tükröződik kettőnk s még ki tudja
hány hiány tekintetében.

Egy csetszobában gyönyörködnek a Ladyk
egymás legfrissebb szelfijét dícsérik.

Ködöl a sok szó. A bányászható
mélységekből felszivárgó sujtólég e köd
minthogyha mindig robbanás előtt -
az érdeklődés hiányában elmarad a durr ma.
Az est zugaiban a város virtuális orma
ködlik - imbolyogva szálló
talajtalan délibáb - amit láthatatlan szálaival
hozzánk köt a háló.

Nem jön el. Idő és robbanás,
lassított felvételen a törmelék,
mely éleit az ablakokhoz dörgöli
és hívatlan vendég gyanánt benyit -
az otthoniak hiába sminkelik ki éheik,
hiába marad bőven ideje a kezeknek:
a tisztító megingás ma este sem
érkezett meg.
Időm, időd: telik.
Képernyő előtt az álmaink
jóízűen szemügyre vesznek -
míg megteázunk, itt, külön, külön
megülve veszteg.

Egy csetszobában örömködnek a Ladyk,
s egymás legfrissebb szelfijét dicsérik.

Lenne rá időm, de
nem fontolom, hogy "merjek-e?"
Rég eldőlt, hogy nem megyek ma ki,
Megfordulásom lépcsőn lemenése
legfeljebb blogkülalaki -
(megjegyzik: "Hanyagul hegesztett, avult HTML!")
Az arculatom jól szabott zsakett, a jelre jel
eleganciája - a tartalom úgyis (ha) megtart olvasónak
(megjegyzik: "nem nyilvános a statisztikája!")
a látogatószám esése mentén
ez se volt egy túl sikeres hónap...
Vakmerőn a mindenséget
ostromolva -
mint jó urát kis előlegért a szolga.

Nem megyek - mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat!
Kockacukorként barna kávéskészleten
csak úgy ülök - nem használt kanalak
csendülése minden; 6.2-ben zengő
feleslegesség - s mint ilyen: megőrzötten veszendő.
    Nem kérdés, ugye, pedig fent van.

S ha mennék (fel) - nem kérdés, a sok troll mind előjön,
hogy értve félre, gond-hálózatomra lőjön,
szaggatva élesre fent, beteg
mondatokkal az érzékeny szövetet -
képernyőre csurgó agyszövet...
hogyan köpje ki az agyam a golyót,
célkeresztjén függesztve a tarkóm:
     Nem kérdés, ugye, talál, ha követ.

S a lányok! Ismerem a villantásaik, a Ladyk összes szelfijét,
tükör előtt pucsítva, anyaszülten a fürdőszobában,
utcán, bárban, limóban, legendás helyeken
(minden borotvált kis pihéjük vibrál a feltárás gesztusában)
Bőrükre száll a férfinyál,
Lényem is értük rinyál -
Habár rám pillantva egyből lapoznak:
     hisz posztjaimban akár a tetű
     túl sok a betű.

..................................................................................................................

Elmondjam, mennyit görnyedtem a háló lógása fölött hiába
himbáló ladik-magányban? Alig pillantva a szomszéd kék fényű ablakára -
magánya tükröm, akár a régen megszokott, lengedező szürke füst hiánya...

Bár mecha-rák volnék, ki két rakétaképp
kilőhető ollójával szakítja szét kék virtuál-egét!

..................................................................................................................

Nézd, milyen észrevétlen este lett - a fények odaki égnek,
fénykörük is egyfajta testiség,
megfényeli létünk bogárnyi pestisét
a lábunkhoz kucorgó macskaszem-kísértet.
Túl nasin, kólán, energiaitalon
posztolhatom a pillanatom?
Kitartva végsőkig feszíthetem -
bár előre látom, tálcán hozza a fejem
(a kommentekben - avagy a színpadon) a trollhad,
prófétaságom a háttérzajba olvad
                                                   - hát üsse kő!
Nagyságom megtette, amit lehetett: letölthető.
Bár nem tűnne fel a távolmaradásom...

Nem tudom, hogy érdemes-e ezután
túl nasin, kólán és instant teán
csetelni még, mintegy a végső ítélet
árnyékában vicceket mesélni -
mintegy bitó alatt egymás hóhéra ketten
a vicceden épp jóízűt nevettem:
Hogy Lázár vagy, ki feltört a sírüregből
az előző, lázas kivégzés után;
s tanácsodon: ha netán felébredek a szűk helyen
tartsam kordában a rémületem,
mert ez ilyen, feltámadásra kivégzés;
   S ne izgasson, hogyha az SMS-szavazáson
   veszítek, mert nem így képzelte el a közönség
   agóniám és feltámadásom.

Nem tudom, hogy van-e értelme még -
hogy e testetlen gépi anyagsűrűség
önmagát nyírja, locsolja, kis kert gyanánt önmagát gondozza-e.
Túl a betűk vetette széles árnyékcsíkon van e önálló élete,
s hogy azon túl mi van? -
Amire gondolok, hiába magyarázom!
    De tény: nem izgat - tényleg - ha elbukom
    az esedékes SMS-szavazáson...

.........................................................................................................

Nem, mert még csak statiszta sem vagyok -
valójában nem táplálékom a tetszés.
Magánügyem marad a végkifejlet,
ha eszközöddé fogdosod - az a te dolgod.
Magvas szentenciákra készen
lesed e bő egű fillér-egészem,
vagy kikacagsz - hát az se gond:
csak bolondot a Bolond.

Nem mert még csak statiszta sem vagyok -
bár már öregszem... már öregszem.
Leszerelem a webkamerát -

jobb, ha innentől nem lát a világ.

Szerettem volna nektek énekelni.
Ha mást nem: hát a google-parti szirénéneket -
amit hallottam egykor, szférákból, még gyerek
gépi és egyéb segédlet nélkül.

Lassan dereng. A kereső - mint szokása -
betűtípust cserél, a dolgok gépi-égi mása
így lesz napról lapra optimalizálva.

Álmomban láttam, hogy a leírt szóban
agyban frissülő Youtube-videó van -
de tudom, nem érte szóltam:

már rég eltépett tőle egyfajta gépi mandala
öngerjedő, kattintást se kérő szirén-dala.

Shizoo (csak névrokon)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése