A szabadság tériszonya

madáralapnyi kőperem se véd
sziklába szűkült leszállópálya
a függőleg alig függő lapálya
ha pirkadati szél tolladba tép

alighanem te szédülsz majd ha ott
reád süvít e fékevesztett hajnal
füttyögeted szembe a robajjal
szokott fakó kalickadallamod

hátha úgy nem mélyül túl a mélység
egészen a belezuhanásig
hátha akkor nem utánad ásít

hátha úgy a szembe súrló éjkék
matérián találsz egy kumma másik
létezést mely nem terád vadászik

Arszenyij Tarkovszkij címnélkülije

A képen Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij, a filmbeli Stalker látható, akinek a szájából a filmbéli Kívánságok Szobája küszöbén elhangzik a vers.

(a filmrészlet a verssel megtekinthető itt)


Nem elég

Hogy tovatűnt e nyár!
Mintha nem lett volna még.
Bár verőfényben áll,
Csakhogy ez már nem elég!

Mint egy levél a múlt,
S amit adhatott az ég,
Minden ölembe hullt,
Csakhogy ez már nem elég!

Jó-rossz el nem tűnik,
Nincs ok nélküli vég,
Minden fényben ázik,
Csakhogy ez már nem elég!

Szárnyával betakart,
S oltalmat nyújtott az Ég,
Így minden sikerült,
Csakhogy ez már nem elég!

Minden ágacska ép,
Tűzben egy levél sem ég,
Áttetsző, tiszta, szép,
Csakhogy ez már nem elég!

                                                 (Fordította: Fórizs László)


---  

Így lobbant el e nyár,
Mintha nem volna még.
Vakító fényben áll.
Csak ez nem elég.
 
Igaz volt a múlt,
S mit adhat az ég,
Minden ölembe hullt,
Csak ez nem elég.
 
Jó, rossz fáj-e most,
Van ok nélküli vég; 
Bár égetőn világos,
Csak ez nem elég. 

Szárnyával betakart,
Megóvott az ég, 
Szerencsés voltam,
Csak ez nem elég.

A sok ág ma újra ép,
Nincs égett levél,
Mind üvegtiszta-szép,
Csak ez nem elég.

                                 (fordította: Pintér Tibor)


Kevés

Ellobbant nyári ég,
Verőfény, napsütés!
Mintha nem lett volna még -
kevés. Ez is kevés.

Hulló levél a múlt,
Áldás, égi egész,
Minden ölembe hullt,
Kevés ez is, kevés.

Jó, rossz, mind elvonul,
Minden megérkezés,
Minden fejemre hull,
Kevés ez is, kevés.

Szemem angyalpihés
Oltalmas égre néz,
Siker kísért, nyerés.
Kevés, ez is kevés.

A lét minden ága ép,
Nem gyötri tűzverés,
Áttetsző, tiszta, szép –
kevés. Ez is kevés.

                              (shizoo ferdítése)

Hovatartozás (történelmi keretben)

A származásod hinnéd: hófehér.
Ropogsz a tájban, érdes korpovitkeksz,
e hun homályban kelve félni reflex
(budai parti kőre hull a dér),

magyar talajba búsul a giliszta,
rimák igéje, honpolgár-öröm
(hazám, hazám, te édes börtönöm),
ne félj, ne félj, mert tiszta vagy, te tiszta.

Szempont lesz, betű az ékezethez?
A származásod úgy tudod, fehér -
állj sorba naprakész szégyenedért.

Hogy ki volt ősatyád? Ökörkörön
jár körbe a legbetegebb mustra:
Góg és Magóg. Mózes. Zarathusztra.

Harmónia

                                                   Pistinek karácsonyi ajándékul



A vén zenemester egyre többet él,
lassan tanulja meg, hogy melyik út mit ér,
mi ütemet dobog a kockakőtusa,
miféle dallamot a kátyúk ritmusa,

a fokozatok diktálta könnyű tempót -
városára mind jobban figyelmes:
lesi, hogyan fűzi, aki él
önmagát e térnyílt órajelhez.

Kész izgalom, zene! kész dallam, fémes íz!
Minden határain feszül meg, tettre kész -
az izmok úgy feszülnek, mint egykori szerelmek
mentén a már nem várt kielégülés.

és dallama a dalhoz lassúdad vénedőn
lámpa ritmusával lüktet az időn -
lámpától a lámpa így ad dallamot,
észre sem veszem és immár dúdolok...

De észrevette azt is: tempóérzete
bizonytalan és önkényes. Olykor bíz a város
kénytelen e téli esteken
ütemet találni szíve ritmusához.

Klarinétos koldus

Legfeltűnőbb a zászlaja
örökké lógó inge csücske
ha olykor öltönyt váltana!

Kalapja zsíros fényű córesz
ritkult haját tarig lopandó
de fejére éppen jó ez.

Orrát vörösre rég borozta
- erőszakoltan sír a hangszer -,
pufók arcán fehér borosta.

Szemben vele az indiánok
ritmusra lépve andokolnak,
ellenpólusnak szembetátog.

Még nem tudja, hol játszik holnap,
aluljár, balján egy standon
kókadt virágok haldokolnak.

Nem tudja, nem is kíváncsi,
hangjait zagyván bogozza -
egész kevéske kincsű bácsi.

(nem tudja? nem is kíváncsi?
hangjait zagyván bogozva -
egész kevéske kincsű bácsi?)

                                   (1998. - 2012. soha nincs készen)

Időtükörben

A távolság magamtól – leginkább időbeli: 
lázas kamasz amint elképzeli
a sejt-cserélődésben rég-nem-ő magát.
Közönyhöz nincs köze. Érzet a világ
és benne ő egy forró lehetőség.
Régóta nem perzsel már a hőség,
de beleszoktam. A régi hibák
tükrébe nézve borotva-reggelente,
kívül és belül a tükrözés teremte
felkunkorló ránc-kackiák
között ott bújkál még mindig a kamasz,
és megrezzenti nap mint nap ez meg az.
 
S ha két véglet – a kép és tükörkép
egy reggel majd végképp egyberándul;
kialszanak az égi villanykörték,
biztos, hogy nem nélküle kirándul
ismeretlen tüzű vadona:
 a kíváncsiság túlparti tova-
szökésébe; kénytelen-gyötörtét
vélem – szabadság-ténynek élve meg –
(ha...) holtában a teljes életet.

Csak érné el, csak akkor érje el…
a távolság magamtól? 
                                Most épp nem férek el.

Vigasz

Megragadja sáros üstököd,
korongra forgat fénye ujja még -
félmarék agyag vagy, körkörök
vad szédületében maradék.

Formázófa dörgöl majd revén,
úgy simulsz te gyönge ívelőt,
ragadsz - pocsék a teremtő kezén,
míg égetésig formál az időd.

S kerülsz elő. Túl forró a kemence -
nem te díszelsz konyhamély kredencre
sebaj: kísérlet voltál, csorba bögre.

Mázba tejlő elszíneződések
torz cserepe csak, agyagművészet
népi csupra, jó leszel a szögre.



 

Hovatartozás

Rám tettek egy ilyen izét –
na jó, segítettem magamra tenni, de…
jó, legyen címke. Végül is
mindegy, mit gondolok róla,
ha már rajtam van –
avagy nem mindegy, de
a magánügyem.

Viszont arról nem tehetek, hogy te ott
a túloldalról kitüntetésnek látod,
te meg itt, igen te, aki az arcomba mászol
szégyenbélyegnek.