 |
| kép: Wikipédia |
Kivihetetlen tervektől zsongó helyekre viszem olykor -
az éhedbe a jóllakottságot. Vannak ilyen helyek. Ki sem
teszed a lábad az annyi munkával szabadon választott
cellából. A rácsot csak annyira nyitod ki, hogy
beférjen az egyen-zacskóba gyömködött klasszik kosár,
kiférjen a köntös alól előbuggyanó kezed -
látom a szemedben, hogy már annyiféle kosarat kaptál,
hogy egyre megy, mennyi tartósítószerrel
kivitelezték ezt a frissességet. Nem látom, ahogy
kicsomagolod, megterítesz-e a saját
örömötökre, vagy csak betoljátok, papírból, zacskóból,
állva, ahogy az álmok hercegei halnak. Meg a fák.
Nem látom, ahogy a kiutad se - még jó,
hogy amerről jöttem, lépcsőház, udvar kopott kanyar-
gásában én azért kitalálok.
Kitalálok neked egy másféle kudarcot.
Ahol nem rendel az éhed, a férjed nem éjszaka jár
haza, zsebében a nem kérdezed, hogy szerezte
betevőjével, nem vet gyanakvó pillantást a
melegen tartó táska alatt roskadozó ételfutárra:
járt-e odabent. Is. Hiszen ahogy kell, fejkendőben,
de egy szál köntösben, zuhany alól vetted át a stafétát,
amit egy fáradt alkalmazott ütött össze oda se nézve,
egy fáradt pénztáros ütött ki a gépből és egy
ütött-kopott biciklin tekergett idáig. Nem tudom,
mit keres itt ennyi ütés, amikor csak enni akartál.
Remélem, rögtön ettetek. Mert a saját párájában
szivacsosra ázott sült krumpli, a kihűlt burger
olyan, mint a szerelmesek éltek-haltakja
boldogan nélkül. Remélem nem a ti ablakotok
dobálta a Kolónia éjjelébe a tehetetlen dühöt-
fájdalmat szüremlő hangokat.
