Tárlatvezetés: Jacek Yerka (27.)

tenger-határok

összeérő egymásba-

folyások nélkül

legyen meg a te akaratod. 

legyen sivatag. igen.

alattunk legyen a létbe szivárgó

támasztalanság.

legyen tenger. igen.

szigorú metszetéből

ha rákap a mélység rettegése

legyen megúszhatatlan.

legyen favella. igen.

tákolt nyomorunk

sallang nélkül a létünk elvételét

szivárgó tanácstalanság.

legyen Elízium. igen.

de akkor legyen.

egymásba-folyással

dagályok. elmosódó

határtalan

jöjjön el a te országod.

mosódjon el a miénk. a

távlat legyen bizonytalan -

csak jöjjön el.

uszadéktüzeink őrizzék hiába

a mélységet. kerítenénk

hátha úgy ismerős lesz -

ha úgyis eljön.

a mi országunknak nincs

horizontja. mosódjon el

tüzeink tünete a ködbe -

csak jöjjön el.

ha már a vakságot vállaltuk 

érte. homokra épült

nem látszik azon túl -

ha úgyis eljön.

határok nélkül

egymásba folyó poklod

égbetörése

azonképpen
a távoli tenger helyett
a szomszéd zaja. ahogy
megbocsát neked a
függőleges öntött sivatag
belében homokszem
reménytelen fogcsikordulása.
őrzött városderengésben
egymásra rétegzett más-se-más
éhségeink fényében lapulsz -
ne aggódj
az ellenünk vétkezőknek
is hamarosan eljön
az ünnep.

Hajnalban

Habos áradaton csupa csillag a táj.

Úgy kell puha szádrul a csók, noha fáj.*

belepusztul ahogy mondatba szövöm
éj rejtő hüvelyéből a csendes öröm

sejtelmek szele éhet bűvöl elő
éjfonatokba simulna a szálnyi idő

elfogytán ahogy áramlik a hold
tükrébe riadj nem a fülemüle szólt

megöregszik az éj csitulóban a csend
nincs mód a napom fényét így kipihend

szavak áradatát löki éhes szádra e fény
foszló párabeszéd sivatagnyi egén

a napok guzsalyán fonalad ahogyan
nem szövi inkább szétszálazza szavam.

*Szergej Jeszenyin: Emlékdal; Jánosy István fordításában

Avulása

ceruza:
pillanatot tartó múlt


tus:
tárgyra rakódó
múlt foszlása-veszte tesz
földönfutóvá


dombormű*:
múltból kiszorult, két évre avult, kikopó agyament rohanó, nézd.
ezt veszted. lomtalanítod. ükapád látná, mit művelsz, véresre pofozna.
ezt veszted - rohanásoddal ha a helyből, múltból félretaszít a jövő,
kütyüid közt, zsebben a tág infólélegzettel is így: menekült vagy.


kisplasztika:
időredőzet gyűrő
ölelő ellentmondását
levetetted -
bedarálódó hagyományok
beleélése helyett
a felélés mozgat -
mindegy, zavarnak
vagy magad zaklatod
rohanásba:
tárgyra rakódó múlt
foszlása tesz
földönfutóvá.






*ez nem hexameter... csiszolatlan, nyers dadogás csak
bennem, torz-szülemény, egy-másfél lábnyival elnyúlt
törpetitán, szakadó, borzolt gyülevész szavak árja.

Zen-fotók: Kiss Marianna (4.)

"Az öregember... azt mondta, hogy a farkas magasabb rendű lény és azt is tudja, amit az ember nem: hogy a világban nincs semmiféle rend kivéve amit a halál helyezett el benne. Végül azt mondta hiába iszik az ember Isten véréből ha nem fogja föl tetteinek súlyát. Azt mondta az emberek fontosak akarnak lenni de nem értik hogyan lehetnének azok. Cselekedeteik és szertartásaik között helyezkedik el a világ és ebben a világban viharok tombolnak és fákat csavar ki a szél és az összes állat amelyet Isten teremtett széltében-hosszában járja ezt a világot ám az ember mégsem lát belőle semmit. Az emberekben csak a saját cselekedeteik tudatosulnak vagy az amit megneveznek és amiről beszámolnak egymásnak. Az a köztes világ azonban láthatatlan marad a számukra. 

  El akarod kapni azt a farkast - mondta az öregember. Talán a bundájára fáj a fogad hogy jó pénzért eladhasd. Vehetsz egy pár csizmát vagy valami más kedvedre valót. Megteheted. De hol van a farkas? A farkas olyan mint a copo de nieve.

  Hópehely.

  Hópehely. Elkapod a hópelyhet de amikor a tenyeredbe pillantasz nincs ott többé. Talán meglátod ezt a dechadót. De mielőtt szemügyre vennéd már el is tűnt. Ha látni akarod a saját helyén kell nézned. Mert ha elkapod elveszíted."

(Cormac McCarthy: Átkelés)

látvány határfelülete

kötözi a

területünkre

(mintha üveg által

ki- és bezárható volna

bármi)

a pille nyári hópehely

ha így fogod meg

nem olvad el -

*

szépsége fénytűzött

távlatba vágyik -

hessegesd a réshez

Tisztálkodó

kép: Nakamura Junichi

földbőr amorf izgékony íze
átfolyik rajtad a kimosott zamat
kőlét sója fűszere halak
lélegzet-íze - fürdeted magad

alga sóhaja belógó moha
földbőrlepedék a bőröd alatt
felhő gomolyát tündöklő pára
csurog a bőrön - fürdeted magad

kőmély hidegét őrző cseppek
láva forralta forrása fakad
arcon lecsurgó tenger-bánat
kenődik rajtad - fürdeted magad

mosódik teremtő formuláid
elmemagánya: a futószalag
lefolyón csurog el rólad a
szennye - fürdeted magad

forrás: pixabay.com

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (14.)

látod is hány élet

gyönyörét kukkolod

amikor nézel?

*

csak úgy nézel?

eszmélj! számlálatlan élet

teljesére látsz

Hangminták 21. alkalommal

és akkor nem tartom tovább.
ha lerakódik hát lerakódik.
keményen, vastagon a déli verő.
és akkor eljutunk a kódig.
nem is mozdulva nincs-hovából.
és akkor nem tartod tovább.
fogadalmak. bedőlt tetőzet.
tudod. ne add az ostobát.

*

nyugodtan dühöngj

*

belélegzed. hajnali nagyjából
másfél óra alatt. amikor könnyű lélegezni
akkor. mintha az eszedbe jutás
kapuja a légzőszervek boltíve volna, ahogy
belélegzed.

annyi a tiéd belőle, amennyi a
kilélegzésig lerakódik. így szennyezel
létet. szavakká szennyeződik
testi valód által a fényből és levegőből egybe
álmodott mámor.

*

és akkor nem tartom tovább?
kunyeráltam. szégyentelen.
keményen, vastagon rakódott.
alázatrönkök között a csend.
mint aki éhes. tart a hája.
és akkor nem tartom tovább?
ablak homályos koszrétegén át
dereng belőlem a világ.

Levélhullás (slam-konzerv)

Látod összevegyülnek a nők megtörték végül a csendet
nincs kedvem kisimázni az antik mértéket
reggeli kávé gőzében ahogy ordas szavaid követem
leveled közkincs lett - az amit szégyelltél. Egyik előtt is a másét -
nem mosom el anyanyelvünkre simult antik lepedék
ízét ezzel a löttyel; pedig értelek és respektálom a
tiszteletet, kétélű szakadásaidat hogy így is létbe dadogtad.

Most csámcsog az ostoba és ízlik neki porból párolt örömed
hogy nincs, lám nincs tiszta derű, s a nagy antik
művek festett élénk dionüsszoszi mámorok és bűnök
festéktől csöpögő harsány testi öröm máza-kolosszusa voltak -
hogy a mérték sem mér, s a nagy értékmérő szerelem
kusza háromszög volt, zavaros víz, mint bármelyik élet,
veled igazolná nyomorát a hivatásos szívtelen és a sekély.

Az egyik hallgatta a csendet amit helyeden fújtak a téli szelek
a másik nem bírta ki terhét s végül csak kiabálta a
médiaégbe: "nekem írta, nem neki, nekem írta" - a megtartó
léleklélegző sorokat, amit ép eszedért részvétel kényszere
vágy és fájdalom írat - minden nyomorulttal mindig a drótok
kihúzott árnyéka alatt egyként álmot simuló fájdalmad
kiabálta az egyik: "nekem írta"... látod, összevegyülnek a nők -

de nem úgy, ahogyan a kínok férfija nem tud választani kedvet,
testet, hőt, ahogyan nem mond nemet - ó, nem - ha az ölből
áramlik a villámíz fel testén egészen a szájig ahol
formálódnak a mérten csorgó elegáns és bölcs formájú szavak -
nem úgy ahogyan keverednek az éhek s nem
tudsz egyik nélkül sem - élni se halni se? nélküled éltek, haltak,
immár nélkülük éltél, haltál - s most elvenné holtuk után az egyik

attól aki nélküled és mégis veled élt és halt azt amit éltél
vele is - a másik elvenné vegyülésből amihez jussa
csak úgy volna ha tényleg neki adnád. Így. Túl
örömön s kínon. Most. Tört csend alján mint ponyván beeső őszi eső
úgy gyűlik hull a gyalázat rátok - csámcsog ezen most értő és
értetlen is - hát szólj rám, hogy legalább én hagyjam abba
a formák és tartalmak kizsigerlését rólad. Úgysem fér hozzád.

Valójában nem fér hozzátok a szenny. Holt titkok
jeleként aki vagy - aki rám szól: mérjem. Amíg élek.