szabad

amikor
elfelejted a kapaszkodást
nem nyúlsz a zuhanásba

nem fogod
esésre vénülésre
kopódó térdkalácsra

ha esés legyen esés
világosan érzékeled

a körülötted árnyalatlan
elzúgó nyers szelet

elfelejted a hálót
háló nincs
nem látszik ha van

belehomorítasz
a zuhanásba
gondolattalan

amikor elhiszed
hogy jársz benne
magadtól mint egykor

amikor elejted
a gyufaszálat
amit a kezed markol

ha eltörésig hát porcelán
módjára söpört szilánk

terülj magad alá terülj
létem terülj alánk

amikor az irány mindegy
akkor leszel szabad

befogad majd az érkezés
akár ha kárhozat

nem látod
hát semmi nincs
nem viszel képeket

nincs mit markolj
teljesen
üres a kezed

üres látvány vagy
akárhogyan
nem sajnált áldozat

ha mindent elengedsz
engem is
akkor leszel szabad

Zen fotók: Sashegyi József (15.)

Színre érett - kár

hogy nem áll meg itt. Tovább

színeződik.

*

Aki élt - végül

elszíntelenedik. Fehér

vagy fekete.

*

Aki él végül

minden színt magába gyűjt

ami csak érte

Időutazó

Akadozom az időutazásban
pedig csak előre, akár a bárki itt
a ritmusában előre utazok
elfecsegéstől sérült banktitok
mely önmagától random változik.

Valami tiszta ritmust kéne élni
radírtalan lét, megtalált premissza
levezetésben igazolt perced
lüktetne el világok-herceg
míg aztán úgyis mind felissza.

Vadcseresznye ízű napokban
ez a tamtam nincs közel a fülemhez
elbúsul távol mintha felhő lüktet
lassított ritmusfelvételüknek
tizenhatodján jó Isten üzengetsz -

de persze én csak akadozva értem
a belső lejátszóm nem múlik pontosan.
Nem engedem hadd menjen, lapozz
e ritmusképlet mintha tiszta kosz
e ritmusképlet mintha pont olyan.

Akadozik az időutazásom
pedig a könnyebb úton - vissza nem.
Kevesebb a pára, mint szokott
és csicseregnek az apró állatok
csicsergő hangsor, trilla életem

velük szilárd. Egy megkövült idődal
helyett a préseletben szürcsögő olaj.
Néha nagyon. Máskor nem nehéz ez -
a tudat, hogy egyszer úgyis elégetsz
lehet közel. Vagy sem. De az se baj.

Akadozom az időutazásban
pedig csak előre, mint a bárki
a ritmusában előre utazok
mint egy feltárt - s így nem is titok
amit nem tudok mégse kitalálni.

Egy napra rá

vastagszik a köd. a népmesénk
kifordult önmagából. hallgatás még
nem övez -
de.

itt mindig ez a világ van. olykor
fehérneműt vált, ha összevérzi.

pedig a vért csak a vér mossa le -
mossa, mossa
elkapdossa.

vastagszik a köd. nekünk ez
a távlattalanság jutott. a mutyi
apoteózisa.
a cinkosakinémák.

meg az időről időre össze-
szoruló öklök dühe. a vörös kakas.
a felszállottapáva.

egyetlen elégtételeim: megdöglötök
ti is, kegyelmes uraimék. márvány
kriptáitokban pont ugyanúgy
rohadtok mint a pór.

vastagszik a köd. a népmesénk
kifordult önmagából. eltaposták
saját magukat az
egykori lukaszászlóvivők.

Szisza

szisza micsinálsz?

ki a szisza én vagy te?

ne nézzé (bele)!

*

szisza micsinálsz?

amit ösztön diktál vagy

amit ellestél?

*

ki a szisza én vagy te?

Játék a Hátaztán műsorába (2.)

info:

(jelzem, ez sem pont slam. pont.)



Szabadidő 1989-ből

fényviszketés-éj részeg arca alatt jó ha nem lazul a szívizom - jelent ez
az összehúzó lüktetés, az izomórarugó még csaknem fényes és rozsdamentes
védőburokkal védett mellkasi gyártelepben ridegen kattog, tik tak tik tak -
a kattogás vizes és szénsavas malátaszörptől oldódó hipnotikus időbe iktat,

fényviszketés éj szemsarokban gyűlő gépzsír-csipája: szabad vagy?
még nem mar korrózió a névleg rozsdamentes szívizomba -
az alkoholszörp a szádban csak korrodált, revés, rút szavakat hagy
szénsavas, kásás lüktetést a nyelveden míg egyszerű leszel és iromba;

egyszerű és goromba, mint a gyártelep felett a füstös ég
tüdődben oldódó mérgek lehelik belsőd rozsdás jövőhomályát -
hipnotikus zajban zakatoló bőrbe göngyölt ipari gép
a műszak lejárt - te imbolyogd a szokott szívizompályát

még élsz, iszol, időd szabad, nem mondja senki, menj haza
fénylüktetésben viszket a szemed - viszket benne idő és éjszaka
látszólag húsz éves, jövőd nincs, sörtől és korrodált szögvasak-
tól mocskos kezeddel veszed el a rideg rozsdamentes pultról
a féldecis poharat.

Péntek alól (slamverzió)

nézzétek. én nem vagyok jó tanú.

láttam a boldogságot tekerve és gyalog
áramlani az esti péntekelőket -
utcán sétafikáló, jóllakatott világra
látványra vakuzó, élményre, egymásra
éhes moccanásokat, utcazenében
fűszeres rafinált ízillatban
vendéglők és kifőzdék gőgős gőzében -
falat van itt elég, csak nekem jut belőle
kevés.

nem vagyok jó tanú. nem boldogulok.
a szétválasztással nem. hogy mi a világ
és mi a sötétsége.
hálnak az utcán. esznek bicskával hántott
műanyagból kolbásznak látszó mifélehúst.
cifra nyomorúságomnál, én vétkemnél
meztelenebb nyomor bűze körít.

nem vagyok jó tanú attól, hogy 

láttam a gazdagságot én: ketten volt 

másfél mázsa, ahogy önéheztető formált

segge és teremben fújt felsőtestcsatolmánya

összeizzadt egy béemvékabrió 

nyilvánosságában, ahogy minden 

pohár koktéllal lövi a selfit a bulinegyed

valamelyik teraszán.

nem vagyok jó tanú attól, hogy

látom: a költő sír, a madarak kirepülnek

a csukott ablakon, hiába vannak 

üvegre festve, az üveg folyton kiürül;

a romkocsmák közönségét, amint 

érthetetlen, hogy miért, de kimondott

szavakat hallgat és most 

éppen engem -

nem vagyok jó tanú attól, hogy
látom az ostobaságot csapatokban, ahogy
beözönlik a peremről és
kiharapná kisuvickolt jussát az örömből.
a gagyi kis tüskehajak apoteózisát -
őket sem érzem a magaménak
ebből itt igen kevés a magamé.
nem belülről látom. tehát
hiteltelenül.

nem vagyok jó tanú, biztos Úr

elvesztem a részletekben - rég tudom,

hogy helyettem sem fizeti senki, én

fizetek védelmi pénzt a nyugton

hagyásért, ezért vagyok ennyire

szürke és átlagos, annyira

szürke és átlagos vagyok.

nem vagyok jó tanú. biztos Úr
nem láttam az eseményt, csak a nyomait.
az is épp elég gyomorkavaró.
még jó, hogy tudom, hajnalban
tejszínhabos eperéggel kínál meg az
ébredés. nem vagyok jó tanú, engem
várnak otthon.

hagyjanak a magam ágyában ébredni és
vegyék el tőlem Uram, biztos Úr - a
keserű pohárt.

nem vagyok méltó a hajlékomra.

jöjj. és csak egy szóval mondd.

nem gyógyul az én lelkem, de
talán egyszer majd tanúskodik.

Rácsodálkozás: Kisnémeth Ferenc (8.)

                                                                                                                        Ellenfényben

szemed hiába mereszted
a látomás homályos derű
tükrödben fénye mint vakít
árnyékká szőtt élő szövet

ekkora távlat! a kereszted
ékszert tartó apró szemű
láncon himbál kis valakit
szemedben súly a fénytömeg -

ekkora távlat élő szövet
bőrében szinte nem lakik
nehéz hinni az alkonyatban
lélegzet - mély, magaslati

hal-lélegzet ezüst vized
ma is keresztel valakit:
mert ki ellenfény-ég alatt van
másképp nem tud magaslani