Tárlatvezetés: Jacek Yerka (15)

Könyvhegy kanyonja

gondolatod - erodált

leírni-való.

Befogadásod

híd-öle szüli eszméd

papírhajóit.

Születésnapodra

                                   I. M. Pilinszky János

Kilencvenkét éve sírt fel
- akkor még - artikulátlan.
Látta a város verdesni súlyos
kitölthetetlen lódenkabátban.
Látták a házak és a bűnök
ablakok amiken sorra kinézett.
Lépteivel szögeket vert be
szögeket vert be a szívének.

Egy szál pislákoló gyertya
lobogó lángját melengette.
Elveszett évek rabruhájában
hiányos volt az ég felette.
Emelte folyton elvihetetlen
fekete súlyát az idejébe.
Mérgek füstölgő, bodrozódó
szögeit verte a szívébe.

Kilencvenkét éve sírt fel
lapozgatom benne a példát.
Hogyan bocsátja, hova szárnyal
meddig zuhan benne a vérvád.
Hogyan bocsásson meg a síró
könnye kivájt erezetének.
Uram. Építs szívünkben házat
szögekkel általvert szívének.

pitypang és cipcirip

I.
Elfúló keresésben folyton
kapkodva szertefújó szélben
repülő pitypang ejtőernyők
szavaim menekítő zabolátlan
magzó rajai után -

csak mintha magban volna
biztos a perc. Ami magzik
az megnőhet ha betonba
is kell csavarozzon
dűbel gyökeret.

De az ajkamon így
magtalanul ül a szó.
Elfúló keresésben a helyettük
lihegett formák zokogása
puszta helyettes. A vers is.

Ha nem figyelek mintha a
függöny lebbenne
ha a szél fúj -
nem a mennybolt.


II.
Egy jóember felvette
és lelassította a tücskök
ciripelését: gregorián hangulatú
kórus szüntelen hálaadása a
tücsökdal. A bogárlét pillecsapó
sebességével. A mi fülünknek
hallatlan gyorsan.

Elfúló keresésben gyorsan
és ritmusa nélkül lihegek.
Lehet ám hogy a szó is
ezért repül el.

Ideje volna
meglelnem a létezésem
valódi sebességét ahol
követhetően kiejthető
a szerteejtőernyőző pitypang
magzata -

a többiébe kulcsolódik
együtt fújja a szél és
helyette lihegett formák nélkül
zeng a magossal a
magba kódolt cipcirip.

Barátok

el se hiszem még mindig visznek
hisznek figyelnek látnak
együtt örültem egy este megint
egy este megint nem átlag

mámor előtt és mámor után is
lökdös előre tekintet
hónapok árkát ugorva kötözzük
egymáson a sebeinket

egyik friss apa másik jó vagy
jobb mint én ha lehetnék
egyik válik a másikat szálig
fejti a társsal a tehetség

egyik szavába talpon állva
maradék nélkül szavalhat
a másik orra alá dudorogva
igen beszédeseket hallgat

egyik mestere másik rabja a
dolga nem díszíti mindig
de próbálja érteni egyik a mást
nem a megszokott szintig

el se hiszem de várnom lesz mit
hiszen figyelnek látnak
várnom lesz mit egy este megint
hogy jöjjön a megint nem átlag.

Kabátlobogás

Most először visel a nyár után az ősz -
annyi színébe szőtt, álomra készülő
ringató szavában, mint fáradt szülő
ringatná este el a méla, ismerős

érzéseket, a szürke ég súlyával viselős
holnapot, amire ébrenlét ma készül:
amivé végül majd úgyis kiegészül,
s amiben majd úgyis hosszan elidőz

az este - mindig búcsúzik a vénülő,
gyengéd harangú ködbe fúlt idő
s oly tartós csak... vizek felett a gőz;

úgy foszlana időm, megmaradna részül
ahelyett, mivé majd úgyis kiegészül -
most először visel a nyár után az ősz.

Köszönettel Amadeának

inspiráció:


"Ha a szavak az idő ölében alszanak... akkor én a szavak ölében alszom. Bizonyos értelemben véve minden könyv kabátkönyv számomra. Szűkölve bújok beléjük, amikor a belső szörnyem... a bordáimba kapaszkodik és a szívemet tépkedi. Elszántan szorongatom a könyveket... Iszom magamba a szavakat, hogy elsüketítsék az odabent tomboló gondolatokat...
Vannak olyan történetek, amelyek a részemmé válnak.Vagy talán mindegyik. Illesztékeket alakítanak ki, függőhidakat képeznek, beépülnek a gondolatvilágomba, finomítják az érzéseimet. Más lesz tőlük a világ.
Hordozom őket magamban, mint az emlékeket."
                                                                   Amadea

Ha a szavak...

...az idő ölében alszanak

akkor te a szavak ölében 

alszol.

idő ölében alvó szavak 

ölében nem ébreszt, ha

a baj szól.

Ha akkora szól, amivel

nem bírsz - mint világnagy

álomkabátba

bújsz a saját szörnyed elől -

hátha elringatja benned

őt is az alvó

szavak álma.

az idő ölében alszanak

és altatnak téged a szavak -

és én nem kívánhatok

ehhez csak még szebb

álmokat.

         (Hogy amikor emlékké puhul  

           ha mi szégyen -

           egész valóddal lehess

           szörnyeddel is ébren.)

Hobbitücsök

                                                       Ez(korszerü)ópusz




Már nem tartja a hangya, gépies és szakadatlan
téli robotban a pengő, ciripelt pici szót -
nincsen elég hely, státusz a nemzeti médiabolyban.
Tücsköm így ha zenél, grátisz csurran a dal.

Beszélgetés aktuálisan

                                            Radnóti szobra kapcsán

Konok Péter
A feljegyzetelés fontosságáról

Azt hiszem, most az a helyes
ha e furcsuló kor förtelmeit
spirálos füzetekbe kezdjük lassan összeírni
szigorú, kötött sorokba vagy a
döbbenettől dagályosan, ki-ki képességei szerint
mert nem a formán múlik
mert a formán már nem múlik semmi.
E füzeteket azután
üdvös lesz mindig
kabátzsebünkben tartanunk.
Így ismernek majd ránk
akik egy remélhetően boldogabb jövőben
testünket kiássák.



shizoo:
Abdai anzix

Mit szólok hozzá? - lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még,
most már a Mű a mérték.

Nem a förtelmeket írta. - az idő
pengett benne versbe konokul
mint megfeszített hegedűhúr

ha pattan.

A forma állandó volt benne - míg szakadtan
korunk mélyén örökre mozdulatlan
csak ez a hiány van. Se húr, se forma.
Nem tűz ez, csak a korma.

Őt pengette, ellene feszült benne a lélek
a formátlanság kísértetének.
Megtartotta. Nemcsak mert szerette
Mint bombázórajok húznak el felette
azóta az emlékező évek;
azt írta: ellenükre élek -
úgy tűnik bennünk is ellenünkre él.

Formált emlékhelyét 
csaknem mindegy, mi zúzta szét:
vele annál nagyobb gyalázat
már nem eshet, ami akkor.

Forma és emlékhely - elpusztít 
ez a vak kor. 

Mindegy hogy részeg ösztön
vagy a világ megférgesülése,
a föld alól megint a föld fölé törő
elvakult erő -

Nem vele esik a gyalázat, hanem velünk
történik, az, ami.
Mi nem tudunk megint méltóbban -
másképp hangzani:

úgy, mit akit veszteség ért. Mint aki gyászol
mint aki létét kiszegezné a világból,
s formálva rajta, enyhet adóul
alvó táborok felett 
hagyná kibomlani az emlékeket.

Enélkül forma és emlékhely
formaság és gazzal benőtt törött
kő. A sejtek mélyén
méregként gyűlő sejtelem -
ha ölni visznek terelt tömegben
maradjak inkább jeltelen.

Mert velünk annál nagyobb gyalázat
már nem eshet. Mint amire máig
nincsen magyarázat.

Felejtsen el a nyálát csorgató,
ha elpusztít. Ne őrizzen 
se emlék, sem varázslat.