Szimfónia két kerékre és esti forgalomra

Aznap este is mint minden este

Az öreg zenemester furgonjába szállt,

hogy hazafuvarozza a tanítványokat.

Jókedvűen zsúfolódtak össze

a kecskeszakállas, kopaszodó,

pár szál haját babráló öreggel.

Hol volt már az aggodalmas reggel –

az iskola él és virul, hahó!

Aznap este is, mint minden este

a jóllakott nap óvodásai

sok tág jövőt remélő víg reménység

(feszítette ifjonti szívüket

hogy bár a körben terülő világ süket

művészetükre, lám, akad mecénás,

ki hogyha kell, mélyen zsebébe nyúl

s a legenda fodros dallama

göndörödhet általuk tovább)

szóval a furgonbélnyi zseni-zsenge

egymást túlharsogva fecsegett,

nem hallva mást, csak saját magát

- lássuk be, a bambák közt a bölcset –;

hogy a szófoszlányos okoskodás-zsivajban

az öreg mester majd megsiketült.

Fékezett hát egy bátrat, dőlt a sok kis elmélet mind előre -

„Ácsi! Ácsi!” ahogy szokta volt „Már megint a blabla, taknyosok?

Ideje már, hogy új utakra lépjünk! Kezdésnek lessetek csak oda ki…”

mutatott előre eres, hosszú ujjú karmesterkezével

a kocsi elé, ahol egy tömzsi arc gyűrte kopottas, régi montiját

a késő esti langyos forgalomba. „Nézzétek azt a cangást!

Ránézésre nem mai gyerek, és látszik, nem ma kezdte.

Lássátok ahogy lassuló ütemben ér a hatsávos körúti lámpa

pirosához! Látja jól a forgalom zenéjét, igen jól hallottátok:

a zenét. Finoman lassít, veszi el a tempót, s lám, alig a sárga

előtt egy tizenhatoddal…” – vált közben, gázt ad, s minő meglepetés,

a vén járgánnyal a csomóponton át követi a biciklista útját –

"…ne izgulj Sándor, így is hazaérsz,

                                             de ezt úgy vélem, nektek látnotok kell!”

„Látjátok, egy ütemmel    előzte ím a lámpa

Szép ritmusát - a kongó    üres mellékutcába

Sínek mentén garázsok    ütött-kopott világ ez

Úgy fordult be, hogy tisztán    illett a ritmikához

Látjátok hogy simul rá    hogy ütemez pedállal?

Hogy ringja ki a csípő    a váll miképpen szárnyal

A vasút menti fák itt    gyökérrel felfeszítik

Az aszfalt gyönge testét    úgy ütemesítik

A flaszterkotta lapját    jobb széltől bal szélig

Ritmusból áll e koszvadt    vén mellékutca végig

Nézzétek hogy mozog ki    kátyút biciklivel

Testsúlya biccenéssel    keréken mint emel...

Nézzétek, egy vonat jön!    Tatum tatum, tatum tatum

Hogy imbolyog a mozgás   tatum-tatum, tatum-tatum -

S ha nem volna elég

Nézzétek úgy is őt

Az alkonyat felé

Elsikló zene-szőtt

Testdallamot – igen!

Képzeljétek el

Hogy voltaképp milyen

hangnemben énekel!

Milyen dallam kíséri

Miképp vívnak tusát -

Az ellenpont hogy éli

A szíve ritmusát!

Halljátok belül már?

Lássátok e zenét!

Egy szem fakó kerékpár

Forgalmi énekét –

Mert ez a dolgotok,

Nem több, nem kevesebb

Hogy minden létezőben

Zenét keressetek!

Úgyhogy a hétre ez lesz a házi feladat

Hogy meghalld – hiszen figyeltél – a saját magad

Zeneművét e képben. Péntekre kész legyen

Legalább a váza. Persze aki nem

Akar kettest, az zenekarra írja

Szaporodjon pöttyös kottapapírja.

Annak, kit nagy ívű purparlék zavarnak

Megengedem, hogy dalba írja énekkarnak !

S nem mondom el, szerintem hogy kell szólnia!

A dolgotok, hogy tényleg megszülessen

A „Két kerékre és esti forgalomra

                                            írt szimfónia.”

(A tanítványok gondba merülten tértek hát haza,

hogy egész héten látomásba formázzák a látványt –

az öreg zenemester pedig vásárolt egy használt kerékpárt,

hogy megtanuljon végre biciklizni.)

Poszeidón templománál

eredetileg: http://moly.hu/karcok/182135

Poseidon temploma, ahonnan Aegeus* a vízbe vetette magát.

 

Csengődi Péter: Aegeus

ne kérd hogy én legyek
aki él
a tengerbe menekülök
a fekete vitorlák elől
Ikarosz
tollfosztott karjaiba 

Aegeus-variáció

Még állhatok amíg
e szikla tart –
amíg a kopár
íves látóhatár –
amíg felhőjáték a hajnali nap
szemvakító karimája körül –

míg fel nem tűnnek
a bajhozó vitorlák –

amíg a tenger
névtelen.

               shizoo

*Aegeus Theseus atyja volt, akinek fia megölte a Minotaurust. Előzetesen úgy állapodtak meg, ha győz, hajójának fekete vitorláit fehérre cseréli. Theseus erről megfeledkezett, ezért Aegus a tengerbe ölte magát. Róla nevezték el az Égei-tengert.

Útféltükör Alpáriából

"Habár fölűl a gálya..."

Tekerek kerék(al)pár
tetején útszéli modorban
bevert sárral letörülten
útféltükörben –

útfélre szorult itt
akit előznek: az adós,
a mindenféle-nélküli,
a szám a számtalanból:
nem vagyok kivétel.

A svungon érzem, hogy most
négy-kerék-hajtással szorít le
(hány gyerek és hány szoba?)
a nagydarab siker.
Alpári (al)pária lettem:
Alpáriában.


                    De legalább ez az útszél a miénk –
                    kicsit hupás, kicsit klozett
                    úgy is jár: leszarják.
                    
                    Jó, hogy aki jár rajta, azt
                    le se.

                    Gálya-pálya útszél-lapálya
                    olajfolt, víz-azúr:
                    egy országnyi margó az útfél.
                    
                    A középre rendelt szent szöveg
                    lábjegyzete.


Tekerek kerék(al)pár tetején –
Gondold meg: itt mi vagyunk a többség.
Mi vagyunk a többség gyengesége.
Alpáriai alpáriak.

Küzdelem egy Rilke-verssel

az eredeti:

Die Erblindende

Sie saß so wie die anderen beim Tee.
Mir war zuerst, als ob sie ihre Tasse
ein wenig anders als die andern fasse.
Sie lächelte einmal.     Es tat fast weh.

Und als man schließlich sich erhob und sprach
und langsam und wie es der Zufall brachte
durch viele Zimmer ging (man sprach und lachte),
da sah ich sie.     Sie ging den andern nach,

verhalten, so wie eine, welche gleich
wird singen müssen und vor vielen Leuten;
auf ihren hellen Augen die sich freuten
war Licht von außen wie auf einem Teich.

Sie folgte langsam und sie brauchte lang
als wäre etwas noch nicht überstiegen;
und doch: als ob, nach einem Übergang,
sie nicht mehr gehen würde, sondern fliegen.

Rainer Maria Rilke :A megvakuló lány 

Ott ült, mint mások, itta a teát,
Előbb úgy rémlett: kissé mintha másképp
fogná, mint mások, azt a teás-csészét.
S elmosolyodott. Ez már szinte fájt.

S hogy végül fölkeltek, szobák között
lassan járkálva, tétován csevegve
indultak el (társalogva, nevetve) –
megláttam. Ment a többiek mögött,

szinte csak lopva és álmatagon,
mint aki rögtön dalra fakad éppen:
örvendező , világos, szép szemében
kinti fény csillant, akár egy tavon.

Lassan lépdelt, sokáig és sután,
mint hogyha még egy gát előtte állna:
s mégis – mintha kis botlódás után -:
nem járna többé, hanem szállva - szállna.

Szabó Ede fordítása


Rainer Maria Rilke: A nő, aki megvakul

Teánál ült, akár a többiek.
És mintha a csészéjét néma gondba
valamiképpen másként fogta volna.
Mosolygott. Elfutott a bús hideg.

És hogy végül felkelt a társaság,
s járkáltak csendesen a meghívottak
sok-sok szobán (nevettek és susogtak)
velük ment a másik szobába át,

oly elfogultan, olyan hallgatón,
oly bódorogva, mintegy lámpalázba,
fényes szemét részvétlen fény tarkázta
s hidegen rezgett rajta, mint a tón.

Aztán követte őket csüggeteg,
mintha valamit még nem hágna által;
de mintha később égő szárnyalással
röpülné át a végtelen teret.

Kosztolányi Dezső fordítása

Rainer Maria Rilke : A megvakuló lány 

Mint bárki, úgy ült, kezében tea

de elsőre feltűnt, mintha azt a csészét

másképp óvná, mintha az egészét.

Megsajdította szívem mosolya.

S fölkászálódott a társaság

és sétára indult (csendesen csevegve)

susogva, halk kacajjal, teremről teremre -

jött ő is velünk a szobákon át,

s megláttam amint botladozva lép,

gyenge-lassan, mintha támaszt esdekelne;

világos szép szemén nem csillogott a lelke,

csak mintha tó tükrözné hold egét.

Mintha láthatatlan gáton botolna által

- így jött leghátul - lépésre a lépte,
de minden botlása mintha égő szárnnyal

röppenne fel a végtelenségbe.

shizoo ferdítése

Mani Song

Mint alig-heget
vakarva míg
varasodik:

Nekem is a pénz kell
nekem is a pénz –


             nem kép, nem ékszer,
             nem üzletrész kell,
             hanem a pénz,

             nem a csencs, a lehetőség,
             nem a bér, ha jön a bőség,
             nem a karrier,
                                     a mani kell,

             nem a taps, a teltház este

             nem kell celebszerep se
             a megosztás se kell
                                               se a siker;
                      
                         
             Az sem, ha fűbe harapsz
             s rámhagyod azt 
             amiért izzadsz,

             nem az esemény,
             koporsós dekemény
             temetés -
            
             hanem a pénz,
                                      amig élsz.


                          Nem a korrupt kence,
                          és a szerencse,
                          nem kell szilveszteri lencse,
                          hanem a pénz,

                          francnak kell a csencs, sem-
                          hogy a bőröm mentsem
                          dömpingáron
                          az egész
                                      gazdagbecsődölés.


                          Nem kell kaland, a Ghána
                          mélyén Indiana
                          Jones: a kincs,
                                                   ami nincs,
                         
                          nem kell a biztos tipp sem
                          hogy az aktuális Kincsem
                          melyik perc, melyik óra
                          végén jön befutóra;



tadada, tadada, dú...

                                                         Hanem az érzés kell,
                                                         ahogy a zsebben
                                                         lapuló tízezres lebben
                                                         amint fizetek –

                                                         úgy viszket , trutymót gennyint
                                                         ahogy éppen nincsen semmink
                                                         ez a mani-heg –

tadada, tadada, tadada dú...



egy alig-heget
vakarva míg
varasodik

nekem is a zsé kell,
nekem is a lé…
Ollé.

Bunker-archeológia

eredetileg: http://moly.hu/karcok/183596



Mint őriz meg a holt beton,
időkriptája múlt-lélegzetet?

Árnyékba burkolt fájdalom
borong a zúzalék-egek
alatt, az építő (a rab),
a védő, ostromló lélegzete.
S mint závár-csattanás harap
a látogató idegeibe

- holott sosem élte a rekedt
parancsszavakba oltott rémület
itt-is ott-is egylélegzetét -

megnő a nyomás, mint magaslaton
a fülében s tépő, éles fájdalom
sugározza az egykor-zaj helyét.

Üres, szélfútta csend
veszi körül.

Ködökbe fulladt
üres ég.



zsugoridő

megégett, kancsal múlton át
mint árnyak közt a legfakóbb,
de ott kapaszkodik a ház,
a benne vénülő lakók
– indulni… innen? vissza? hát...
nincs más. csak ez van. őrület.
szégyen. itt. és ott a vád.
imát? minek! az ég süket.
 
bebugyolálta mindenét
a távolságot ejti csak
mértékét vesztett hordalék
a vállán – omló bélü pakk.
a pillantásod kerüli
a küszöbön, s ahogy belép
nadrágszárába dörgöli
nyiroktól fénylő tenyerét.

megtérni jött, megint. ahonnan
véget érni nem tudó
lépésről-lépés fájdalom van
megégett, kancsal múltidő –
engedd be. öleld át. súnyt fejét
emeld fel – legyen a könnye boldog.
ha szét is tépi szívedet
bocsáss meg neki. Az a dolgod.

Aki ott volt...

              Lavie Tidhar látomásának nyomán 

                        Kleinheincz Csilla szavaival (is)

Mindig kezdd egy nagy robbanással?

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

Minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók.

Eleven békák a nyugalom kosarában.

Útközben viszont hideg és

víztelen óceán a levegő; amiért

a távolságot odahagytad.

A hang üressége viszi magával

egy meleg és biztonságos hely

emlékét-illúzióját.

Többen utaztok; érdes, gépi zajban

egy közületek a nyomozólét.

Bőrötök alatt a távolság veszése,

egy közületek füstös, menekült,

s egy tudja, hogy nem emlékszik, honnan

(pedig mindenki érkezik valahonnan),

s egy van, aki érzi, nem a nyugalomból.

Útközben viszont a fabrikált világ

olcsó öltönyök és amerikai hangok,

a kövér ember olcsó zsákutcája,

lekésett szerencsék, csatlakozások,

elkésett, nyíló vörös virágok

a keresztény jótékonyság angyala

és Rómeók, s a Júliák kezében –

elkésett hangok egy temetésen:

feszít belül a kimondatlan hagyott

az elszalasztott vasmarka a torkon.

Elfelejteni a nyomozót?

(Felejtsen, ki mindent elfelejtett?)

Egy elítélt utolsó vacsorája

a túlcsorduló nem-emlékezés,

ha véget ér a folyvást véget érő

halotti hobbikeresés.

Graffitik nyoma, egyetlen tiszta nyom,

a felhőemberek és álmok rövid

történelmének eltűnő idejében.

Az elme titkos jegyei úgy hevernek

mint holttestek a könyvtárszobában.

Mint felfedező egy némafilmben,

az elme utazója nézi önmagát.

Valóban te lennél a levegő?

Az öltönyök? Az olcsó

és vaskos amerikai hangok?

te lennél a minden?

Avagy csak

veszteség vagy a porszemcsék között?

Kések, hullák, vázák és istenek

az annyiféle szemét a sivatagban,

egy másik detektív utolsó ügye

egy másik, jobb világ lázálma, élete;

a birodalmi London éjfél után,

avítt, poros, de a legjobb otthon -

tőled külön áll, úgy létezik?

Mert végül minden eldől

s könnyű innen, könyvvel a kézben

a fotelből.

                       

A pokol egy elhagyott állomás.

A menekültek túl a szivárványon

vannak otthon. Égbe nyúló tornyok

egy könyv lapjain. Esőtócsák

a tornyok hűlt helyén. És nem segít,

ha azt hiszed, érted. Nem lesz tőle más.

A pokol egy elhagyott állomás.

                       

„…emlékszem a robbanásra,

legalábbis azt hiszem.”

(Vagy csak tudod, hogy volt robbanás?)

„életeket képzelünk el

mint vetített filmeket…”

hiába tudod, van a gyász,

s torkodban egyre kaparász;

a kimondatlan vasmarka a torkon -

                       

ha ezt olvasod, akkor élsz?

növekvő hold, fogyó hold,

cellák, filmekbe nyíló ajtók,

falakról napsárga ragyogás -

hiába tudod, van a gyász,

attól nem lesz könnyebb

megélni a saját

kísértethistóriád.

                       

„Amikor mindent elvesztettél:

a nevedet, az arcodat,

bármi lehetsz -

akár azt is választhatod

hogy önmagad”

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók -

Választhatod.

Hogy.

Nem.

Nézel.

Tükörbe.

kapcsolódó bejegyzések és eredeti itt