Advent elé

A fények szürkülését értem.
Csak az idő az. Nem a végzet.
Csak a felhők miatt
nem látszik fehérnek.

Ezzel nyugtatlak. Hogy értem.
Hogy nem fogyunk el. Hanem érünk.
Pelyhes jövendőt ragyog
hamarosan a fehérünk.

Megírható, árkus jövendő
vár. Az is áldás, ha hideg lesz.
Valami holnap. Ami
hozzáférhet a szívekhez.

Készülődjünk. Minthogyha tényleg
megszülethetne a kegyelme.
Hóba firkált lábnyomainkból
léptessen neki ösvényt az elme.

Készülődjünk. Minthogyha tényleg
megszólaltatnánk. A beszédet.
Imánk. Akár a gyertya
lángja. Felfénylik és eléget.

Az ünnepig csak az idő az
mi eltelik. Minthogyha tényleg.
Bár kérhetném tőle, hogy
odáig vigyelek téged.

Elkopóban

Elkopik az erő - mondja egy jó
karban lévő hetvenes volt versenyző a
barátomnak. Nemcsak az alkatrész
- mintha lehetne cserélni... -, de bizonyos
kor felett úgy általában a lendület.
Nemcsak az izom, ízület, amit
kímélni, kenni, fedni kell -
de a szív akarása is. Feladandó
az addigi áttételezés; csökken a
sebesség, a távok, a motiváció.
Hogy minél tovább őrizhesd
az úgyis elfogyót - hogy lassan fogyjon
akár a neked sütött finomság.

Elkopik a lélek ereje is - teszem hozzá.
A felkavaró hírre nem a kíváncsiság
még csak nem is a részvét
ragad, hanem a távolságtartás.
A felfogható részhalmazává csökken
az átélhető. Csökkentett dózisban is
mérgez - elfulladó napok estéin
ilyenkor a kétségbeesés helyén
születő közöny nézi
magát a tükörben.

Elfáradtam.
Ilyenkor el kell engedni az
emlékek kezét:
én például már
nem tartom számon a halottaim.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (15)

Könyvhegy kanyonja

gondolatod - erodált

leírni-való.

Befogadásod

híd-öle szüli eszméd

papírhajóit.

Születésnapodra

                                   I. M. Pilinszky János

Kilencvenkét éve sírt fel
- akkor még - artikulátlan.
Látta a város verdesni súlyos
kitölthetetlen lódenkabátban.
Látták a házak és a bűnök
ablakok amiken sorra kinézett.
Lépteivel szögeket vert be
szögeket vert be a szívének.

Egy szál pislákoló gyertya
lobogó lángját melengette.
Elveszett évek rabruhájában
hiányos volt az ég felette.
Emelte folyton elvihetetlen
fekete súlyát az idejébe.
Mérgek füstölgő, bodrozódó
szögeit verte a szívébe.

Kilencvenkét éve sírt fel
lapozgatom benne a példát.
Hogyan bocsátja, hova szárnyal
meddig zuhan benne a vérvád.
Hogyan bocsásson meg a síró
könnye kivájt erezetének.
Uram. Építs szívünkben házat
szögekkel általvert szívének.

pitypang és cipcirip

I.
Elfúló keresésben folyton
kapkodva szertefújó szélben
repülő pitypang ejtőernyők
szavaim menekítő zabolátlan
magzó rajai után -

csak mintha magban volna
biztos a perc. Ami magzik
az megnőhet ha betonba
is kell csavarozzon
dűbel gyökeret.

De az ajkamon így
magtalanul ül a szó.
Elfúló keresésben a helyettük
lihegett formák zokogása
puszta helyettes. A vers is.

Ha nem figyelek mintha a
függöny lebbenne
ha a szél fúj -
nem a mennybolt.


II.
Egy jóember felvette
és lelassította a tücskök
ciripelését: gregorián hangulatú
kórus szüntelen hálaadása a
tücsökdal. A bogárlét pillecsapó
sebességével. A mi fülünknek
hallatlan gyorsan.

Elfúló keresésben gyorsan
és ritmusa nélkül lihegek.
Lehet ám hogy a szó is
ezért repül el.

Ideje volna
meglelnem a létezésem
valódi sebességét ahol
követhetően kiejthető
a szerteejtőernyőző pitypang
magzata -

a többiébe kulcsolódik
együtt fújja a szél és
helyette lihegett formák nélkül
zeng a magossal a
magba kódolt cipcirip.

Barátok

el se hiszem még mindig visznek
hisznek figyelnek látnak
együtt örültem egy este megint
egy este megint nem átlag

mámor előtt és mámor után is
lökdös előre tekintet
hónapok árkát ugorva kötözzük
egymáson a sebeinket

egyik friss apa másik jó vagy
jobb mint én ha lehetnék
egyik válik a másikat szálig
fejti a társsal a tehetség

egyik szavába talpon állva
maradék nélkül szavalhat
a másik orra alá dudorogva
igen beszédeseket hallgat

egyik mestere másik rabja a
dolga nem díszíti mindig
de próbálja érteni egyik a mást
nem a megszokott szintig

el se hiszem de várnom lesz mit
hiszen figyelnek látnak
várnom lesz mit egy este megint
hogy jöjjön a megint nem átlag.

Kabátlobogás

Most először visel a nyár után az ősz -
annyi színébe szőtt, álomra készülő
ringató szavában, mint fáradt szülő
ringatná este el a méla, ismerős

érzéseket, a szürke ég súlyával viselős
holnapot, amire ébrenlét ma készül:
amivé végül majd úgyis kiegészül,
s amiben majd úgyis hosszan elidőz

az este - mindig búcsúzik a vénülő,
gyengéd harangú ködbe fúlt idő
s oly tartós csak... vizek felett a gőz;

úgy foszlana időm, megmaradna részül
ahelyett, mivé majd úgyis kiegészül -
most először visel a nyár után az ősz.

Köszönettel Amadeának

inspiráció:


"Ha a szavak az idő ölében alszanak... akkor én a szavak ölében alszom. Bizonyos értelemben véve minden könyv kabátkönyv számomra. Szűkölve bújok beléjük, amikor a belső szörnyem... a bordáimba kapaszkodik és a szívemet tépkedi. Elszántan szorongatom a könyveket... Iszom magamba a szavakat, hogy elsüketítsék az odabent tomboló gondolatokat...
Vannak olyan történetek, amelyek a részemmé válnak.Vagy talán mindegyik. Illesztékeket alakítanak ki, függőhidakat képeznek, beépülnek a gondolatvilágomba, finomítják az érzéseimet. Más lesz tőlük a világ.
Hordozom őket magamban, mint az emlékeket."
                                                                   Amadea

Ha a szavak...

...az idő ölében alszanak

akkor te a szavak ölében 

alszol.

idő ölében alvó szavak 

ölében nem ébreszt, ha

a baj szól.

Ha akkora szól, amivel

nem bírsz - mint világnagy

álomkabátba

bújsz a saját szörnyed elől -

hátha elringatja benned

őt is az alvó

szavak álma.

az idő ölében alszanak

és altatnak téged a szavak -

és én nem kívánhatok

ehhez csak még szebb

álmokat.

         (Hogy amikor emlékké puhul  

           ha mi szégyen -

           egész valóddal lehess

           szörnyeddel is ébren.)

Hobbitücsök

                                                       Ez(korszerü)ópusz




Már nem tartja a hangya, gépies és szakadatlan
téli robotban a pengő, ciripelt pici szót -
nincsen elég hely, státusz a nemzeti médiabolyban.
Tücsköm így ha zenél, grátisz csurran a dal.

Beszélgetés aktuálisan

                                            Radnóti szobra kapcsán

Konok Péter
A feljegyzetelés fontosságáról

Azt hiszem, most az a helyes
ha e furcsuló kor förtelmeit
spirálos füzetekbe kezdjük lassan összeírni
szigorú, kötött sorokba vagy a
döbbenettől dagályosan, ki-ki képességei szerint
mert nem a formán múlik
mert a formán már nem múlik semmi.
E füzeteket azután
üdvös lesz mindig
kabátzsebünkben tartanunk.
Így ismernek majd ránk
akik egy remélhetően boldogabb jövőben
testünket kiássák.



shizoo:
Abdai anzix

Mit szólok hozzá? - lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még,
most már a Mű a mérték.

Nem a förtelmeket írta. - az idő
pengett benne versbe konokul
mint megfeszített hegedűhúr

ha pattan.

A forma állandó volt benne - míg szakadtan
korunk mélyén örökre mozdulatlan
csak ez a hiány van. Se húr, se forma.
Nem tűz ez, csak a korma.

Őt pengette, ellene feszült benne a lélek
a formátlanság kísértetének.
Megtartotta. Nemcsak mert szerette
Mint bombázórajok húznak el felette
azóta az emlékező évek;
azt írta: ellenükre élek -
úgy tűnik bennünk is ellenünkre él.

Formált emlékhelyét 
csaknem mindegy, mi zúzta szét:
vele annál nagyobb gyalázat
már nem eshet, ami akkor.

Forma és emlékhely - elpusztít 
ez a vak kor. 

Mindegy hogy részeg ösztön
vagy a világ megférgesülése,
a föld alól megint a föld fölé törő
elvakult erő -

Nem vele esik a gyalázat, hanem velünk
történik, az, ami.
Mi nem tudunk megint méltóbban -
másképp hangzani:

úgy, mit akit veszteség ért. Mint aki gyászol
mint aki létét kiszegezné a világból,
s formálva rajta, enyhet adóul
alvó táborok felett 
hagyná kibomlani az emlékeket.

Enélkül forma és emlékhely
formaság és gazzal benőtt törött
kő. A sejtek mélyén
méregként gyűlő sejtelem -
ha ölni visznek terelt tömegben
maradjak inkább jeltelen.

Mert velünk annál nagyobb gyalázat
már nem eshet. Mint amire máig
nincsen magyarázat.

Felejtsen el a nyálát csorgató,
ha elpusztít. Ne őrizzen 
se emlék, sem varázslat. 

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (14.)

Felrajzoltuk Bábel régi és új nevét
a Gólemrakéta homlokára - a maga égette kráterből
lassított robbanásban a mennybolt
kárpitjai közé vinnénk a megformált anyag
bennünk lakó porcikáit. A teremtett testet
felöltöztetve a mennybe. Telepített tájaink
lassan oszló gombafelhőjét évezredes robbanás
löki felfelé a száradni kitett rétegek közé,

ahol aztán hiányzik a látás. A Gólemrakéta vak.
Felhők fölött a lent maga a múlt és
körül - mint száradni lógatott vásznak közt
bújócskázó gyermek szemébe - csak a két
bezáró vásznon át látszó árnyak libegnek.
E libegés közt a "fel" az egyetlen irány -
a hús nem lát színről színre az egekben.

Hát csukott szemmel kilőtt vágyat, úgy
tolja fel az ezredévre lassított explózió a csúcsot,
azt se nézi, hányadrésze ég.
A feltörekvés szakadna talajától,
de közben egyre többet emészt el
lassú égésű alapja önmagából - többek
közt a lelkek mélyén fénylő egykori célokat.

Ti is menjetek szépen vissza a művészbejárón,
ti, akik kijöttetek ebből a lassított robbanásból -
mert megtagadva is a részei vagytok,
sétatempóban szerterepülő magányos foszlányai,
égéstermékei a Gólemrakétának;
csak képzelitek, hogy kívülről nézitek.

Így épül a Gólemrakéta. És már nem érjük fel
folyvást emelkedő homlokát - hogy
letörüljük onnan szentségtelen
régi és új nevét.

Beszélgetés látásról, árnyékban

eredetileg: http://nataliedanaisz.blogspot.hu/2013/11/picasso.html

natalie:
a vak

az élet méze
ikrásodik fénytelen
kenyere tükrén




shizoo:

a látó

tenyere tükrén
imbolyog arcod lángja
ahogy megérint

Beszélgetés látásról, fényben

eredeti helyén: http://nataliedanaisz.blogspot.hu/2013/11/52-oldalon-5-sorok.html





natalie:

csak lélekben létezik

égborító viharban
ázó nappalok, ázó éjjelek.
nem mertem szemedbe nézni,
közepén felenged a sár,
látnánk, ó mindnyájan látnánk,
mire tél lesz, megjön a gyermek.
sziszegő mutató,
hogy a fészek falához odasimulj.
és lenn a város fényei
minden időben ismerős,
de künn az üveg mögött
már bút terem barázdáján.




shizoo:
ellenpont

Ránk záró fátylas eső
verte éjjel, amikor
nem merünk szembenézni.
Látnánk, de nem viseljük a
gyermek tekintetét.
súlya a fészek aljára présel
le, a kushadásba -
út nem terem, de
valaki akkor is
a nem látszó napba
szárnyal.

Szemtengelyferdülés

                                                    Tolvajolt gondolat Timitől




A középen nyíláshoz képest nincs befelé -
ezért a harmadik szem kancsal lehet
de bandzsa soha.


*

A megvilágosult a
maga háta mögé sem
vet árnyékot - lévén
ő maga a körkörös
szemtengelyferdülés.


*

Nem szaggatod le a fátylakat, csak
réteghatárokon túl is egyszerre látsz el
érsz el és nyúlsz át - ez az érés.


*

Az érett és a romlott
között
csak ez a
megragadó
mozdulat
a különbség.

Péntek alól

nézzétek. én nem vagyok jó tanú.
láttam a boldogságot tekerve és gyalog
áramlani az esti péntekelőket -
utcán sétafikáló, jóllakatott világra
látványra vakuzó, élményre, egymásra
éhes moccanásokat, utcazenében
fűszeres rafinált ízillatban
vendéglők és kifőzdék gőgős gőzében -
falat van itt elég, csak nekem jut belőle
kevés.

nem vagyok jó tanú. nem boldogulok.
a szétválasztással nem. hogy mi a világ
és mi a sötétsége.
hálnak az utcán. esznek bicskával hántott
műanyagból kolbásznak látszó mifélehúst.
cifra nyomorúságomnál, én vétkemnél
meztelenebb nyomor bűze körít.

nem vagyok jó tanú attól, hogy
látom az ostobaságot csapatokban, ahogy
beözönlik a peremről és
kiharapná kisuvickolt jussát az örömből.
a gagyi kis tüskehajak apoteózisát -
őket sem érzem a magaménak
ebből itt igen kevés a magamé.
nem belülről látom. tehát
hiteltelenül.

nem vagyok jó tanú. biztos Úr
nem láttam az eseményt, csak a nyomait.
az is épp elég gyomorkavaró.
még jó, hogy tudom, hajnalban
tejszínhabos eperéggel kínál meg az
ébredés. nem vagyok jó tanú, engem
várnak otthon.

hagyjanak a magam ágyában ébredni és
vegyék el tőlem Uram, biztos Úr - a
keserű pohárt.
nem vagyok méltó a hajlékomra.
jöjj. és csak egy szóval mondd.
nem gyógyul az én lelkem, de
talán egyszer majd tanúskodik.

Haikuk a bajba

                                        B. I. gerincének


Tartásod feszít
rajtad - mint pengetett húr
pászmája, jajgat.

*

Csipkelődő sors
iróniája - oda
csíp belőled is.

*

Gerinces, ember
hírében állsz - begyűjtött
léted húzza túl.

*

Legyen erőd fel
engedni a feszítő
energiákat.

*

Feladathalmo-
zás kariatidája!
Tedd le egy részét!

*

Ezután figyelj
a fájdalom helyére -
dédelgesd nyomát.

*

Oldozzon télfény -
mossa ki a hó csillám
kedve belőled.

*

Üljenek melléd
akik ebből is falat
katonát kérnek.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (13.)

Nélkülünk megtér

tárgyi világunk - valós

arculatába;

a szellem test-undora

már nem sterilizálja.

Velünk együtt az

erjedés-óceánt zárná

csövekbe -

tengeralattjáróba

óceán elől magát.

Kísérleti patkány

A társadalmi kísérlet részese
a kísérleti állampolgár.
Kirakatok közé lökik, védtelen,
beoltják a vágyelhalás ellen
úgy építik köré a laboratóriumi
labirintust, hogy a reflexek a
fokozódó nyomás alá tegyék.
Mindig kicsit kevesebbet adnak
neki a falatból - hogy a mókuskerékről
azt higgye a kábult irányban-rohanó,
hogy emelkedő ösvény.

A társadalmi kísérlet részese
mindent tartósítva kap.
Ízfokozóval és szorbátokkal
benzoátokkal, fenilekkel, nitrátokkal
acetátokkal, laktátokkal
telelakott ideológiákkal laktatják
jól. Sokáig rágható múmiákkal,
amin berágódásig rágódhat.
Az emulgeált múlt kocsonyás
gélesedése konzervkérdéseket ad
az alany szájába - amire
a falra vetített körpanorámán
már készen áll az előre megírt
válasz.

A megfelelő szögből kell
pályára engedni a társadalmi
kísérlet részesét - zárt pályán a festett ég
perspektívája nem mindenhonnan
egyformán meggyőző.
A kísérlet részesének elérhető
közelbe kell vetíteni a kijárat
hologramját - s az azon túli
pálya-építő mérnökség szolgálati
helyiségeit.  Kell a motiváció,
és kell a drog az alany amortizációjának
egyensúlyban tartásához, hogy
egyenletesen kopjon el.

A kísérleti állampolgár szavatossága
sajnos így is túl hamar lejár,
de van belőle elég - végigtekintve
a szimulációs helyiségeken, talán túl
sok is van belőle. Pályán belül
egyszerűbb létszámot csökkenteni -
egy-egy laboratóriumi elkülönítő
pályakataklizmája elkerülhetetlen
velejárója a kísérletnek, még szerencse,
hogy szükség esetén az alanyok e
problémát maguktól
orvosolják.

A társadalmi kísérlet részese
a kísérleti állampolgár - tenyészete
addig lényeges, amíg a megfelelő,
általa felfoghatatlan célokra létezéséből
kivont hatóanyagot már nem fenyegeti a
fitotoxicitás. Akkor a kísérlet bezár.
A következő programig kitakarítva,
sterilizálva várják majd az új
projektet a laboratóriumi ketrecek.

Egysoros

A be nem tartott ígéret földjén élek

Kialszom

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2013/11/kapu.html

"Kialszom magamból a világot.

Ha odafigyelek, és erősen becsukom a szemem, akkor egyáltalán nem látok semmit a valóságból, és ez jó. Azt mondják, nem látni önáltatás, de Ön ne áltassa magát, a világ nem az, aminek látszik. A világ nem látszik. Vagy nem az a világ, ami látszik.

Alszom. Ébren vagyok, de alszom. Ha eleget gyakorlok, nyitott szemmel is tudok aludni. Ki tudom magamból aludni az életet. Ki tudom magamból aludni a halált. Mert alvás közben az ember se nem élő, se nem halott. Úton van.

Kialszom magamból a világot. Kialszom magamból a fényt is, az árnyékot is. Kialszom magamból az embert, de az állatot is. Néha kialszom magamból Istent."

                                                                                        Biedermann Izabella

Úgy készülök letenni magam, 

egy ideje úgy - mint aki mindent

lerakhat.

Látszatra. Mint ki zár. Önáltatást,

amivel az éhség ébrenléte álomlétbe

laktat.

Mert minden éber percem paródia,

mivel nyitott szemmel is az álmot

alszom.

Az éberség elcsorbuló maródija,

alvásbeteg. Rég innen az ébredési

sarcon. 

Alszom. Ébren vagyok, de alszom.

Kialhatatlan. Át az életet. A megélhető

mindent.

Kialszom magamból a halált. Az

állatot. Úgy érzem, kialszom magamból
az Istent.

Zárójelek (az érkezésről)

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2013/11/megfigyelesi-ugy.html


                                    B. I. kisasszonynak

(amire megjön, elkészül
a neki gombolyított.
mint egy pulóvert
úgy veszi magára. illik
majd rá, mert neki készül,
a titoknak. 
gombolyított
neki szálazott életfonalból
hogy teljesüljön)

(már jön, érezni, közel
jár, mindjárt elkészül a 
várva várt. féltenivaló
gyengéd zug. edzett 
fonal.
ide csak ő és csak 
a várakozás. még az se 
teljesen, a maga 
korrupt egészében,
aki belevárja)

(amire megjött, a szövedék
kizárta. őt is.
túlvastagodott a 
várva várt alkalmat
felépítő várakozás.
a szív ekkora be-
szabadulóművészetét
egy houdini se tudná.
üres ruhák az ágyon. 

mintázatuk nem

hordoz titkokat)

Hiányos

kevés hiányzik ámde az nagyon
hiányaim direkte széthagyom
ahogy tekerem fel csak úgy a rákos
utat amit alám köhög a város

mások széthagyott nagyon-hiányait
kerülgetem most pont elég a hit
fel nem venném másik forró kása
elhagyásait együttlakásba

kerülgetem most pont elég a hit
hogy csukott szemmel valahol lapít
aki kitalált kimért kiszámolt
építőkészletből összegányolt

kevés hiányzik rajta kéri számon
taposni nyomba széthagyott hiányom
hogy mi ez hogy ez miféle munka
hogy fejezetlen miért hagyott magunkra

kevés hiányzik ámde épp a cél
vagy a szerűség hogy miért az ér
amit széthagytam és hogy az miért nem
diribdarab miért hiób ha értem

kevés hiányzik ámde az nagyon
hiányaim direkte széthagyom
ahogy tekerem fel csak úgy a rákos
utat amit alám köhög a város

Minden

Olyan, ha minden ringat
mintha állnátok egyben
és nem maradt volna otthon
egy sem.

Ti ringattok, ha minden
kipufogógáz, a fűz
minden ringat, a lengő
ág és a bűz.

Lenyesve nincs ami ringat
senki nincs nyesve magunkról
leszakadóra -

paradox álmainkat
tikk-takkra fűzi, kakukkol
a csillagóra.

Köszöntő

Nem ennyire nehéz időket
próbálok magamra.
Tükör előtt illegő leglevegősebb
szavamra
keresnék kevésbé megszorító
viseletet.
Nem olyan ruhát, amiből valaki
más kiszeretett.

Nem ennyire nehéz időket
próbálnék rád is.
Még ha ránézésre szerinted ez
csak egy frázis.
Érezheted úgy, mint egy méreten
aluli erényövet.
Pedig csak egy leszaggatható
szerény szövet.

Nem ennyire nehéz időket
kívánok nektek.
Akiket szeretnek és akiket nem
szeretnek.
Öltözzön mindenki egy napra
operabálba.
Daloljon bele a szívét markoló
halálba.

Nem ennyire nehéz időket
próbálok magamra.
Tükör előtt illegő leglevegősebb
szavamra
keresnék kevésbé megszorító
viseletet.
Nem olyan ruhát, amiből valaki
más kiszeretett.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (12.)

Az elme harcterének bázisa fölött
tartjuk a frontot. Fölötte tartjuk -
mert amíg van front, látszik esély.
Nem a győzelemre, az két hét
defenzív alvás után csak egy rosszul
dokumentált keréknyom a többi közt -
egy letépett dögcédula.

Az elme harcterének bázisán soha
nem alszunk egyedül. Egy ágyban az
ellenséggel: aki hasonlít ránk, hiszen
ugyanolyan oldalzsebes, célszerű érvekből
szőtt egyenruhába öltözik - az apró
különbségek teszik mégis elviselhetetlenül
idegenné.

Az elme harcterének bázisa ideig-
óráig tartható még. Addig legalább,
amíg kikelnek a tojások és
elhajítva őket a rögök szerterepülő
varjútoll-robbanása kiszakít a bekerítésből.
Vagy amíg a légicsapás nyomásfokozása
présel egymáshoz az elviselhetetlenségig.

Az elme harcterének bázisát le nem,
csak feladnunk lehet: beletörődve
egy szégyenteli, nyers tájsebeket
és keserű szájízt adó, egyik félnek sem
kielégítő, fegyverszüneti megállapodás-szerű,
demarkációs vonallal elválasztott
ébredésbe.

Gyémánt

ha soha nem tudom meg
akkor is
van az a levélbe göngyölt harmat
ajkamon íze
akkor is
ha soha nem akartad -


ha nem szivárog életté soha
a kőbe
ha nem repeszt gyöngyöző új
telért belőle
akkor is -


ha soha nem tudod meg
akkor is
te vagy az a leszakadó felleg
aki mindjárt elsírja
magát -
nyitott szájjal kóstolom a lelked


ha szétmar is savával mint a kő
egészét
meghasadva is elhordozom lerakódó
magad csipetnyi részét
akkor is -


ha soha nem tudjuk meg
akkor is
tonnák egével préselődik még ránk
összenyomja széthasadt
magunkat -
ízeinkből így készül a gyémánt

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (11.)

álmodon úszol -

partján búsul a vágyam:

engem is úsztass

hajnal partjára

kikötött dunnatutaj

álmod nélkül ring

olvasok kicsit

még, drágám - lapozgatok

az álmok között

vetve az ágyam

két mélység: ébrenlét és

halál határán

A kedves és a macska

A kedves és a macska egylényegű.
Nemcsak hasonlítanak - a viselkedésük,
a nyűgeik, a hisztijük, az elégedett,
jóllakott dorombolás, a karom
meresztése árnyékra is, a makacs és
kérlelhetetlen beleakadás az akaratba -
messze több ez a hasonlóságnál.
Egyetlen létezés aspektusai ők, két bőrben
egyszerre mellettem és rajtam - kupacolva,
szoktuk volt mondani, mi ketten, akik
meg vagyunk verve az artikulációval.
A kicsi ilyenkor hallgat - és neki van igaza.

Egylényegűek. Egy helyről származtak -
egy kilométer sincs a különbség, ahol
csöppségük virult. A sors iróniája, hogy
hármasban aztán ugyanide tértünk vissza.
Ők mondhatni, haza, én ott vagyok honn,
ahol ők. Kettős kincs és kettős teher. A
hamarabb vénülő kisebbik egyre nehezebben és
egyre látványosabban emészt. Ami aztán
a nagyobbikat emészti - ingerült aggodalom
a kicsiért, aki hármunk közül a legöregebb.

Érdekes, hogy ő érkezett előbb. A kicsi.
És marta el mellőlem a nőket, azzal a
nem oldozható féltékenységgel, ami
kettejük sajátja. Szóltam is előre, hogy
ez nem az a macska. Harisnyatépés, pofon
fújás, lesből támadás, blúzra pisálás -
hogy bármi várható. Hogy a büdös dög
a legintimebb állapotok közepette támad
lesből, vagy furakodik bőr és bőr közé,
teljes fegyverzettel. Szerelmes nőstény vár otthon,
szóltam előre, hogy mozgalmas este elé nézünk.

Ehhez képest az ölébe ugrott, a bizalmatlan
kicsi a kedves ölébe, és szinte belebújt
elsőre. Szóval ő hazaért - én akkor még nem
tudtam, hogy szintén; mi, fogalmazni képes
bumfordi kötöttek nehezebben tájékozódunk
az orrunk után, alá kell dörgölni a
nyilvánvalót. Nem felhőtlen a viszonyuk,
persze hogy nem, önmagával egyiknek sem az
mitől lenne akkor egymással. Azaz hát
nekik magával - hisz épp azt magyarázom,
hogy itt nincs egymás, csak egy...

Olykor az a bizarr gondolatom támad, hogy
így szaporodunk, mi, emberiség. Mert
egy köztes állapotba vonjuk az állatot, ahol
megszólítható. És ő hallgat a szóra. Emberré
lesz a kedvünkért. Félreértés ne essék - lehet,
hogy én is voltam már a kedves állata.
De most ők boldogít, vagy ő boldogítanak -
na, szóval értitek. S mivel bumfordi kötött
vagyok, hát az orrom alá kellett dörgölni,
hogy a lélek szabadon költözik bárki élőbe,
ha belekívánja az önzésünk. A hiányaink,
vagy az unalom. Az éhség a szeretetre, vagy a
feltétlen odaadás egy idegen szempárban.
Amikor az állat leküzdi az ösztönt, hogy támadnia
kell, hiszen mélyen a szemébe néztél. És felkínálja
neked vakargató kezed alá megadóan a torkával
együtt teljes önmagát.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (10.)

Ha van ilyen. Ha ennyire belesimul. Ha semmi 

nem emelkedik a megtartó erő fölé, csak az almafa. 

A megtartó erő a számolhatatlan gyengeség.

A kalász. A magvak egyforma házainak

horizontig húzódó kiáradása. Ez a teteje,

ami alatt az osztott funkciók elkülönülő

egymáshoz nem illő rendszere elfér. Nemcsak fedi,

de meg is tartja az udvart a kúttal.

Aztán persze növekszik. Nem marad meg az alázatban.
Nem bírja ki, telepít és ültet, keltet és hizlal,
felosztja a táj távlatait. Változtat a növekedéssel, hódít
és honosít. Lassan, mint az erózió, de koptatja a megtartást.
A ciklusok rövidülnek és a rövidülést mérni kell.
Nem a kalász sóhaja ébreszt, hanem a vekker -
az ajtók mögött az alkonyvárás, a horizont mélysége mögött
pedig már ott lapul valahol a város.

Alkonyodik. Az almafát kivágták, a sarja 

alacsony, hogy mint a tollat, ülve lehessen 

fosztani. Az erodálódó jövő bizalmatlanságot szül.

A kút nem dísz, csak funkció, a bedőlt vénséges
kapuszárny nem védi az udvart - ha közelebb lépsz,

ingerlő láncon ingerült házőrző vicsorog. A romlás érzete, a 

megtartó erő zsúposodása gyűr össze tájat, távlatot.

Így, ide öregszik az áldás. A "köszönöm, Uram"

helyett a megszületik a "meddig még, Uram" 

görnyedése. A gyengeség számolhatatlan,

de a mezők lélegzetéből beköltözött a dohos falak közé.

Félig nyitott ajtó mögül, félrehúzott függöny mögül

kukucskál az éjszaka. Hideg van. Áztató eső jön.

Sárrá málló jövőt ígér az ég.

Köszönet

A szó most nem tart velem.

A hallgatás ideje van.

És jobb, ha csak ennyit mondok:

köszönöm, Uram.

A szó most nem tart velem.

Úgy harapom ki belőled,

amit adnék. Személyes részét

bolygónyi temetőnek.

Te vagy a minden? Befogadsz

hol nincs se benn, se kinn?

Így fogadtad be helyettem

nem gyászolt halottaim?

Nem téged illet a gyalázat.

Az az enyém. Egészen.

Köszönöm, ha mégis

részeddé teszed egészem.

Ha van ilyen. Hogy befogadod

a gyalázatot, akár a hálát.

Ha általam téged is a közönyöm

szégyene jár át.

És a kudarcé. Hiszen dacolni

sem hívott az igéd.

Meddő létezés. Nem termi

a maga idejét.

Látjátok, hogy nincs. Hogy

nem az ilyen szó ideje van.

Jobb, ha tényleg ennyit mondok:

köszönöm, Uram.