Terem(t)

Sand sculpture by David Altmejd @daltmejd.

ott terem(t) ahol -

úgy képzeled el, hogy

leginkább önmagát

*

termi

(teremti)

Átlátszó

Oltári Viktor (innen)

"Hatalmas különbség van a tekintetben, hogy egy csóró, képzetlen, állás és jövedelem nélküli ismeretlen kisember igazodik a közmunka reményében a falusi polgármesterhez, vagy egy magát szuverén, kritikus értelmiséginek tartó sztárértelmiségi paktál le a régebben általa is ostorozott hatalommal." (Átlátszó blog)

itt: lopj-szopj-igazodj-rend ős-újsütetű páriaföldjén 

semmi különbség lopj-szopj-igazodj-önigazolódjban:

csak a mérete más lopj-szopj-igazodjnak és az igazgassnak -

lop-szop-igazodik ő is egy nagybirodalmi léptékkel feljebb

önigazolódik, ami közben igazgatlátszatot hamisgat

ezért magas a lopj-szopj-igazodj-páriahangyák ingerüszöbe:

mert önigazolódik, hamisgató, számlát nem adó, bejelentetlen

lopó-szopó-igazodó ő is, önigazolódik, ő is gazolódik -

mélyen átlop-szop-igazodik és gazon önigazolódna a csóró

csak a méret a lényeg, csak a méregadag méret mértet:

lopsz-szopsz-igazodsz, vagy gaz-da: hamisan igazgatsz.

közte középen a csurran-cseppen, a paktumszuverén

popkritikus-dalolász színpad-popszegecs akadémista hübrisz-piktor

adja a lopj-szopj-igazodj falovat a seggek alá:

"óvd gyarló sereged szeretünk-szeme-fényünk, szeretünk-Viktor!

lopj-szopj-igazodj-rend gazolódó kertünk permetszere Viktor!

semmi különbség lop-csal-hazudik, mosolyog de ügyes Viktor!

ország-igazgatlátszatot hamisgató vezérünk Viktor!

itt a lopj-szopj-igazodj-rend ős-újsütetű híradója

legyetek holnap is így lopj-szopj-igazodj; jó éjt, kedves gyerekek."

Zen-fotók: Birtalan Zsolt (4.)

harmincszorosan

súlyos a terhed, hangya -

apró kis hangya

*

harmincszorosan

súlyos a terhed, hangya -

és felnagyított

*

konzumbolylakó -

tömegcikk-istenségek

völgyében járok

*

harmincszoros

terhem alá tagelt

falfirka, óvj meg engem

Varjak lakomája

fotó: Sasa Gyökér

takaratlan az éh
csőrkaroméh takaratlan
elkésett bújnék-lassú őszbogarak
szűnnek az akaratban

takaratlan csimaszok
szűnnek az ekenyomba -
tél álomtakarása helyett testhővé
alakít madarak gyomra

csőrkaroméh gyűjti
a télre a tollba a hőt még
elragadó ez a felhő-leterített tájasztal
ez a terített bőség...


                takaratlan az éh
                páraharagban takaratlan
                gomolyog - elkésett lakomázó varjak
                szűnnek majd akaratlan

                felhőharagég
                csőrkarmot összeharap
                fojtó éhtakaró mindjárt hull, mindjárt hull
                elszabotálódik a nap

                jön a próbaidő
                télbe a tollba amekkora hő ég -
                mindjárt hó esik és levegőt szakító szárnyak elől
                eltakaródik az ősz-ég.

összesöpört haikuk I.

Arthur Meyer forrás

valaki árny.

a táj, a távolba nézés -

valami árnyék.

***

Bokor Krisztián fényképe

Fény. Mérő vászon.

Az átszüremlő ízek.

Érezni. Látom.

Cangaslam

Egyszer már el kéne mondanom.
mert nem értitek, mit keres itt ez a pocakos bácsi
miért zabálja el a helyet mások elől a színpadon.

Tudod (vagy nem tudod...) én biciklivel tolom
azzal suhanok a széllel, ahogy átoson a városon -
útszélhuszár azzal gurulok előtted vagy utánad
bár már nem tekintem magam szorosan véve biciklis futárnak
de félig még ezt csinálom és nem fél szívvel zabál az útszél
mert ott talál a nyár fullasztó heve és a légutam faggyal szorító rút tél -
amikor te rég békávébékává kuruttyolod magad időjósesőleső jóidő-fan
én még mindig utánfutóba zsúfolt hetven könyvvel a nyomomban tolom a forgalomban.


Tekerek kerékpár tetején útszéli modorban bevert sárral letörülten útféltükörben –
útfélre szorult itt akit előznek: az adós, a mindenféle-nélküli,
a szám a számtalanból: nem vagyok kivétel.
A svungon érzem, hogy most négy-kerék-hajtással szorít le a nagydarab siker.
"koma ott az kis kar a kormányon, billegtesd, indexelj basszus
ne az autód orrával vigyél el" -
"ó, bazmeg, menj már... ez az, nagy ívben a záróvonalon
a legfontosabb közlekedési szabály ma a úgy látszik, a telibeszarom..."

De legalább ez az útszél a miénk – kicsit hupás, kicsit klozett, úgy is jár: leszarják.
Jó, hogy aki jár rajta, azt jobbára le se.
Gálya-pálya útszél-lapálya olajfolt, víz-azúr: egy országnyi margó az útfél.
A középre rendelt gazdag szent szöveg lábjegyzete...


Tudod, amikor nem ér semmilyen atrocitás, az a jó nap
te irodában ülő - fel nem fogod, hogy nyáron a légkondid,
télen a fullra csavart fűtés cseszi szét egy pillanat alatt az akklimatizációmat -




Egyszer már el kéne mondanom a mikrofonba, ahogy felhív a
motoros futárszolgálat diszpécsere, akiknek besegítek:
te figyelj... vissza tudnál menni a Forma Kft-hez? Persze...
fel a hegyre megint, most jöttem le onnan...
"De most Irénkét keresd és Magdika ha lehet ne lássa,
ad majd egy csomagot azt is ki kéne vinni az Expóra a kiállításra,
igen, azt is a Ferinek, ja és oda kellene érni kettőre mert addig vannak ott..."
egy szerelmi háromszögben viszem a leveleket, pici biciklis Cupidó,
de mint az állat, úgy megizzadok.

Jó, tündérke, ne sírj, fellöktél a kinyíló ajtóddal, meg is ölhettél volna, ez elég vad...
Azért azt látnotok kellett volna, ahogy a horpadásra meredve az ajtón
szipogva megkérdezi tőlem: "betétlap?"
biciklire...


Egyszer már el kéne mondanom, hogyan nyílt ki
ettől az őrült vállalástól bennem újra a vers belső beszéde
ahogy nyári hold borzolt tükre fröccsen a tócsáról a biciklikerékre
ahogy a kavargó levelekkel játszik tovább a suhanás, ahogy elfér,
nem sétatestközel, de nem is magamra zárt járműbeltér -

Lássátok, egy ütemmel hogy lépem ím a lámpa
szép ritmusát - a kongó üres mellékutcába.
Sínek mentén garázsok ütött-kopott világ ez.
Úgy fordulok be, tisztán simulva ritmikához.
Lássátok hogy merítem ütemre a pedállal.
Hogy ringja ki a csípőm, a váll miképpen szárnyal -
a vasút menti fák itt gyökérrel felfeszítik
az aszfalt gyönge testét úgy ütemesítik
a flaszterkotta lapját - jobb széltől bal szélig
ritmusból áll e koszvadt vén mellékutca végig...


Szóval bocs, ha leszállva néha itt a színpadon
a mikrofont juszt is magamhoz markolom!
Hát így nézd eztán ezt a vén kövér fazont,
hogy még rakja neki, és nemcsak a szezont -
és pont.

Halottaink (csiszolt)

A Halottainkat nem háborítja fel, ha levizeljük őket.
Hugyozz bárhová – ott fekszenek a Halottaink.
Mindenhol a Halottaink fekszenek, te sírokon táncolsz –

Itt minden temető és mindenki a Halottaink.

A tér tíz irányán keresztül kasul. 

Kosok sasok, karvalyok, lepények és sünök és labdacsok a mi Halottaink. 

Hatalmas gyönyörű elefántbikák a mi Halottaink. 

Sertésvészes idilli kullancsok, keselyűk megnevezhetetlen, iszonyú tetvei a mi Halottaink. 

Gyilkosan támadó afrikai kutyahadak –
a dübörgő húskerék vissza az időben,
földtörténeti korokon át mind a mi Halottaink.


A mi Halottaink töltjük a gépeinkbe, cafatokra robbanni, hogy haladjunk, 

tirannoszaurusz és őspáfrányok préselt nedveit pöfögjük végül a levegőbe, sőt,
belegyűrjük őket a műanyag ételes dobozba, sőt,
belőlük nyerjük ki a tartósítószerek E 111-eit és zabáljuk őket, 

kiássuk, felzabáljuk és levegőbe pöfögjük dínó Halottaink! 

A kátrány a bitumen az útban, amin forog a kereked, a kereked, a forgás...

ez mind a mi Halottaink.


Mert a föld: a Halottaink. Itt minden talpalattnyi lépés temető. 

A Halottaink, vérünk, nemzetségünk gyökeredzik a gyökerekkel. 

A termőföld a Halottaink nyughelye. 

A terméketlen préselt sziklacsúcs, ahol paleolit kagylók teteme látszik, 

réteg ősmúlt a csúcsra tolt időben – a miocén csigák
vázban préselt lenyomatteste is a mi Halottaink. 

Sőt. Nincs a levegőnek olyan mikronnyi porcikája,
amit ne lélegeztek volna előttünk a Halottaink –
még a levegőben is a Halottaink úszkálnak,

nem vagyunk képesek szabadulni tőlük,
járunk rajtuk, esszük őket, belélegezzük,
örökös kannibálok mind, aki élő -


A Halottainkat nem zavarja, ha levizeljük őket -
de nem is tudsz úgy vizelni, hogy ne a Halottainkra pisálj!
Hacsak nem pisálsz a napba. 

Mégis. Tiszteld meg azzal az ősöm, Halottaink, hogy nem pisálod le a sírkövét.
Emlékszem rá, és utálnám, ha húgyszaga lenne az emlékeimnek.
Ne döntsd le a kövét, ne gyalázd meg kézzel, pajszerrel,
szobrot törő eltörölni-dühvel – ők a Halottaink, 

még ha úgy érzed, nem a te Halottaid, akkor is.

A te Halottaid is. 

Ha másképp nem: ahogy a gyilkosé, aki legyilkolta őket. 

Viseld el a gyászom látványát és hagyd,
hogy megtiszteljem az emlékük fénnyel, 

amit nem temetünk földbe, 

és szintén halott koszorúba csonkolt virágokkal, amit majd igen.

Beszélgetés ősi és újabb dolgok árnyékában

saját

Lucian Blaga

Csend ősi dolgok közt

Itt van közelemben a hegy, szeretett hegyem.
Ősi dolgok vesznek körül,
rajtunk a teremtésnapi moha.
Estente a hét fekete nap
hozza a kedves éjszakát.
Elégedettnek kell hát lennem.

Épp elég csöndes is az égbolt
dongáit összefogó abroncs.
Mint valami messzi gyermekkor
jut eszembe az idő, amikor nem is voltam,
és nagyon fáj, hogy nem maradtam

ama névtelen hazában.
S így szólok újra magamhoz:
a csillagok nem csapnak zajt az égen.
Igen – elégedettnek kell lennem.

                               (ford.: Szemlér Ferenc)

shizoo

A csillagok nem

Így vagyok, a helyemen nyilván és

ezt kell először értenem, hogy

a helyem vesz körül.

Esténként random hét 

sistergő képernyőháttérzaj 

szomszédság lélegzetébe fulladok:

mégis egymás napját szuszogjuk.

Az égbolt csöndes és távoli

fényfémhordóban kongó visszhang.

A helyemen, nyilván, ugyanez a

kaptárállapot zsongott, amikor nem is voltam -

a helyemen egy másik szám is

maradhatott volna névtelen.

Ezt kell először értenem, mielőtt

akármelyik csillag sápadt nyomát

lecsalogatnám magamhoz - nekem égjen.