Felrajzoltuk Bábel régi és új nevét
a Gólemrakéta homlokára - a maga égette kráterből
lassított robbanásban a mennybolt
kárpitjai közé vinnénk a megformált anyag
bennünk lakó porcikáit. A teremtett testet
felöltöztetve a mennybe. Telepített tájaink
lassan oszló gombafelhőjét évezredes robbanás
löki felfelé a száradni kitett rétegek közé,
ahol aztán hiányzik a látás. A Gólemrakéta vak.
Felhők fölött a lent maga a múlt és
körül - mint száradni lógatott vásznak közt
bújócskázó gyermek szemébe - csak a két
bezáró vásznon át látszó árnyak libegnek.
E libegés közt a "fel" az egyetlen irány -
a hús nem lát színről színre az egekben.
Hát csukott szemmel kilőtt vágyat, úgy
tolja fel az ezredévre lassított explózió a csúcsot,
azt se nézi, hányadrésze ég.
A feltörekvés szakadna talajától,
de közben egyre többet emészt el
lassú égésű alapja önmagából - többek
közt a lelkek mélyén fénylő egykori célokat.
Ti is menjetek szépen vissza a művészbejárón,
ti, akik kijöttetek ebből a lassított robbanásból -
mert megtagadva is a részei vagytok,
sétatempóban szerterepülő magányos foszlányai,
égéstermékei a Gólemrakétának;
csak képzelitek, hogy kívülről nézitek.
Így épül a Gólemrakéta. És már nem érjük fel
folyvást emelkedő homlokát - hogy
letörüljük onnan szentségtelen
régi és új nevét.
