Minden

Olyan, ha minden ringat
mintha állnátok egyben
és nem maradt volna otthon
egy sem.

Ti ringattok, ha minden
kipufogógáz, a fűz
minden ringat, a lengő
ág és a bűz.

Lenyesve nincs ami ringat
senki nincs nyesve magunkról
leszakadóra -

paradox álmainkat
tikk-takkra fűzi, kakukkol
a csillagóra.

Köszöntő

Nem ennyire nehéz időket
próbálok magamra.
Tükör előtt illegő leglevegősebb
szavamra
keresnék kevésbé megszorító
viseletet.
Nem olyan ruhát, amiből valaki
más kiszeretett.

Nem ennyire nehéz időket
próbálnék rád is.
Még ha ránézésre szerinted ez
csak egy frázis.
Érezheted úgy, mint egy méreten
aluli erényövet.
Pedig csak egy leszaggatható
szerény szövet.

Nem ennyire nehéz időket
kívánok nektek.
Akiket szeretnek és akiket nem
szeretnek.
Öltözzön mindenki egy napra
operabálba.
Daloljon bele a szívét markoló
halálba.

Nem ennyire nehéz időket
próbálok magamra.
Tükör előtt illegő leglevegősebb
szavamra
keresnék kevésbé megszorító
viseletet.
Nem olyan ruhát, amiből valaki
más kiszeretett.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (12.)

Az elme harcterének bázisa fölött
tartjuk a frontot. Fölötte tartjuk -
mert amíg van front, látszik esély.
Nem a győzelemre, az két hét
defenzív alvás után csak egy rosszul
dokumentált keréknyom a többi közt -
egy letépett dögcédula.

Az elme harcterének bázisán soha
nem alszunk egyedül. Egy ágyban az
ellenséggel: aki hasonlít ránk, hiszen
ugyanolyan oldalzsebes, célszerű érvekből
szőtt egyenruhába öltözik - az apró
különbségek teszik mégis elviselhetetlenül
idegenné.

Az elme harcterének bázisa ideig-
óráig tartható még. Addig legalább,
amíg kikelnek a tojások és
elhajítva őket a rögök szerterepülő
varjútoll-robbanása kiszakít a bekerítésből.
Vagy amíg a légicsapás nyomásfokozása
présel egymáshoz az elviselhetetlenségig.

Az elme harcterének bázisát le nem,
csak feladnunk lehet: beletörődve
egy szégyenteli, nyers tájsebeket
és keserű szájízt adó, egyik félnek sem
kielégítő, fegyverszüneti megállapodás-szerű,
demarkációs vonallal elválasztott
ébredésbe.

Gyémánt

ha soha nem tudom meg
akkor is
van az a levélbe göngyölt harmat
ajkamon íze
akkor is
ha soha nem akartad -


ha nem szivárog életté soha
a kőbe
ha nem repeszt gyöngyöző új
telért belőle
akkor is -


ha soha nem tudod meg
akkor is
te vagy az a leszakadó felleg
aki mindjárt elsírja
magát -
nyitott szájjal kóstolom a lelked


ha szétmar is savával mint a kő
egészét
meghasadva is elhordozom lerakódó
magad csipetnyi részét
akkor is -


ha soha nem tudjuk meg
akkor is
tonnák egével préselődik még ránk
összenyomja széthasadt
magunkat -
ízeinkből így készül a gyémánt

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (11.)

álmodon úszol -

partján búsul a vágyam:

engem is úsztass

hajnal partjára

kikötött dunnatutaj

álmod nélkül ring

olvasok kicsit

még, drágám - lapozgatok

az álmok között

vetve az ágyam

két mélység: ébrenlét és

halál határán

A kedves és a macska

A kedves és a macska egylényegű.
Nemcsak hasonlítanak - a viselkedésük,
a nyűgeik, a hisztijük, az elégedett,
jóllakott dorombolás, a karom
meresztése árnyékra is, a makacs és
kérlelhetetlen beleakadás az akaratba -
messze több ez a hasonlóságnál.
Egyetlen létezés aspektusai ők, két bőrben
egyszerre mellettem és rajtam - kupacolva,
szoktuk volt mondani, mi ketten, akik
meg vagyunk verve az artikulációval.
A kicsi ilyenkor hallgat - és neki van igaza.

Egylényegűek. Egy helyről származtak -
egy kilométer sincs a különbség, ahol
csöppségük virult. A sors iróniája, hogy
hármasban aztán ugyanide tértünk vissza.
Ők mondhatni, haza, én ott vagyok honn,
ahol ők. Kettős kincs és kettős teher. A
hamarabb vénülő kisebbik egyre nehezebben és
egyre látványosabban emészt. Ami aztán
a nagyobbikat emészti - ingerült aggodalom
a kicsiért, aki hármunk közül a legöregebb.

Érdekes, hogy ő érkezett előbb. A kicsi.
És marta el mellőlem a nőket, azzal a
nem oldozható féltékenységgel, ami
kettejük sajátja. Szóltam is előre, hogy
ez nem az a macska. Harisnyatépés, pofon
fújás, lesből támadás, blúzra pisálás -
hogy bármi várható. Hogy a büdös dög
a legintimebb állapotok közepette támad
lesből, vagy furakodik bőr és bőr közé,
teljes fegyverzettel. Szerelmes nőstény vár otthon,
szóltam előre, hogy mozgalmas este elé nézünk.

Ehhez képest az ölébe ugrott, a bizalmatlan
kicsi a kedves ölébe, és szinte belebújt
elsőre. Szóval ő hazaért - én akkor még nem
tudtam, hogy szintén; mi, fogalmazni képes
bumfordi kötöttek nehezebben tájékozódunk
az orrunk után, alá kell dörgölni a
nyilvánvalót. Nem felhőtlen a viszonyuk,
persze hogy nem, önmagával egyiknek sem az
mitől lenne akkor egymással. Azaz hát
nekik magával - hisz épp azt magyarázom,
hogy itt nincs egymás, csak egy...

Olykor az a bizarr gondolatom támad, hogy
így szaporodunk, mi, emberiség. Mert
egy köztes állapotba vonjuk az állatot, ahol
megszólítható. És ő hallgat a szóra. Emberré
lesz a kedvünkért. Félreértés ne essék - lehet,
hogy én is voltam már a kedves állata.
De most ők boldogít, vagy ő boldogítanak -
na, szóval értitek. S mivel bumfordi kötött
vagyok, hát az orrom alá kellett dörgölni,
hogy a lélek szabadon költözik bárki élőbe,
ha belekívánja az önzésünk. A hiányaink,
vagy az unalom. Az éhség a szeretetre, vagy a
feltétlen odaadás egy idegen szempárban.
Amikor az állat leküzdi az ösztönt, hogy támadnia
kell, hiszen mélyen a szemébe néztél. És felkínálja
neked vakargató kezed alá megadóan a torkával
együtt teljes önmagát.

Tárlatvezetés: Jacek Yerka (10.)

Ha van ilyen. Ha ennyire belesimul. Ha semmi 

nem emelkedik a megtartó erő fölé, csak az almafa. 

A megtartó erő a számolhatatlan gyengeség.

A kalász. A magvak egyforma házainak

horizontig húzódó kiáradása. Ez a teteje,

ami alatt az osztott funkciók elkülönülő

egymáshoz nem illő rendszere elfér. Nemcsak fedi,

de meg is tartja az udvart a kúttal.

Aztán persze növekszik. Nem marad meg az alázatban.
Nem bírja ki, telepít és ültet, keltet és hizlal,
felosztja a táj távlatait. Változtat a növekedéssel, hódít
és honosít. Lassan, mint az erózió, de koptatja a megtartást.
A ciklusok rövidülnek és a rövidülést mérni kell.
Nem a kalász sóhaja ébreszt, hanem a vekker -
az ajtók mögött az alkonyvárás, a horizont mélysége mögött
pedig már ott lapul valahol a város.

Alkonyodik. Az almafát kivágták, a sarja 

alacsony, hogy mint a tollat, ülve lehessen 

fosztani. Az erodálódó jövő bizalmatlanságot szül.

A kút nem dísz, csak funkció, a bedőlt vénséges
kapuszárny nem védi az udvart - ha közelebb lépsz,

ingerlő láncon ingerült házőrző vicsorog. A romlás érzete, a 

megtartó erő zsúposodása gyűr össze tájat, távlatot.

Így, ide öregszik az áldás. A "köszönöm, Uram"

helyett a megszületik a "meddig még, Uram" 

görnyedése. A gyengeség számolhatatlan,

de a mezők lélegzetéből beköltözött a dohos falak közé.

Félig nyitott ajtó mögül, félrehúzott függöny mögül

kukucskál az éjszaka. Hideg van. Áztató eső jön.

Sárrá málló jövőt ígér az ég.

Köszönet

A szó most nem tart velem.

A hallgatás ideje van.

És jobb, ha csak ennyit mondok:

köszönöm, Uram.

A szó most nem tart velem.

Úgy harapom ki belőled,

amit adnék. Személyes részét

bolygónyi temetőnek.

Te vagy a minden? Befogadsz

hol nincs se benn, se kinn?

Így fogadtad be helyettem

nem gyászolt halottaim?

Nem téged illet a gyalázat.

Az az enyém. Egészen.

Köszönöm, ha mégis

részeddé teszed egészem.

Ha van ilyen. Hogy befogadod

a gyalázatot, akár a hálát.

Ha általam téged is a közönyöm

szégyene jár át.

És a kudarcé. Hiszen dacolni

sem hívott az igéd.

Meddő létezés. Nem termi

a maga idejét.

Látjátok, hogy nincs. Hogy

nem az ilyen szó ideje van.

Jobb, ha tényleg ennyit mondok:

köszönöm, Uram.